Arthur Conan Doyle

A hu-Rightpedia wikiből
Arthur Conan Doyle
Conan doyle.jpg
Élete
Született1859. május 22.
Skócia Edinburgh
Elhunyt1930. július 7. (71 évesen)
Anglia Crowborough
Pályafutása
Jellemző műfajokdetektívregény, történelmi regény
Fontosabb műveiSherlock Holmes-történetek, Az elveszett világ
Hatottak ráEdgar Allan Poe, Jules Verne, Robert Louis Stevenson
HatásaAgatha Christie, Edgar Rice Burroughs
AláírásArthur Conan Doyle Signature.svg

Sir Arthur Ignatius Conan Doyle (Edinburgh, 1859. május 22.Crowborough, 1930. július 7.), skót író, aki leginkább Sherlock Holmesról szóló detektívregényei (amelyek jelentős újításnak számítottak a krimi történelmében), valamint Challenger professzor kalandjai miatt ismert. Termékeny író volt, akinek egyéb művei közt találhatunk tudományos fantasztikus történeteket, úgymint a számtalan filmfeldolgozást megért Az elveszett világ, történelmi regényeket, drámákat, regényes történeteket, lírát és prózát.

A Conan név eredetileg harmadik keresztneve volt, de idős korában már vezetékneve részeként használta.

Élete

Arthur Conan Doyle 1859. május 22-én Edinburgh-ben született, ír szülők gyermekeként. Apja Charles Altamont Doyle, anyja Mary Doyle. Kilencévesen beíratták a stonyhursti jezsuita előkészítő iskolába, de mire 1875-ben elhagyta azt, elvetette kereszténységét, szabadgondolkodóvá vált.[forrás?]

1876-tól 1881-ig orvostant tanult az Edinburgh-i Egyetemen, miközben az Aston kisvárosban (ma Birmingham egyik kerülete) dolgozott. Egyetemi tanulmányait folytatva hajóorvosként szolgált a nyugat-afrikai partokra tartó úton, s végül 1882-ben, Plymouthban kezdte meg praxisát. 1885-ben, a Tabes Dorsalisból doktorált.[1] Orvosi praxisa nem volt igazán sikeres, így mialatt a betegeket várta, történetek írására is maradt ideje. Az irodalom már fiatalon is vonzotta: még húsz éves sem volt, amikor első irodalmi alkotása a Chambers's Edinburgh Journal újságban megjelent.

Csak miután praxisát átköltöztette Southsea-be, kezdett el mélyebben foglalkozni az irodalommal. Első jelentős alkotása A bíborvörös dolgozószoba volt, amely az 1887-es Beeton's Christmas Annualben jelent meg, s egyben Sherlock Holmes – akit Doyle egyetemi tanáráról, Joseph Bellről mintázott – is ebben a műben tűnt fel először. Érdekesség, hogy Rudyard Kipling gratulációja közben ezt kérdezte: „Ez nem dr. Joe, az én öreg barátom?” Miközben Southsea-ben élt, segített megalapítani a Portsmouth AFC-t, a város első labdarúgó klubját. Néhány legenda szerint Doyle volt a csapat első kapusa. Valójában ő a csapat amatőr elődjében, négy évvel a profi megalapulása előtt játszott. (Ez utóbbi első kapusa Matt Reilly volt.)

1885-ben elvette Louisa (vagy Louise) Hawkinst, aki tuberkulózisban szenvedett, s 1906-ban meghalt.[2] 1907-ben feleségül vette Jean Leckie-t, akibe még 1897-ben szeretett bele, s azóta plátói kapcsolatot tartottak fenn. Doyle-nak öt gyereke született, kettő az első feleségétől (Mary és Kingsley) és három a másodiktól (Jean, Denis és Adrian).

1890-ben Doyle szemészeti tanulmányokat folytatott Bécsben, majd egy évvel később Londonba költözött, s mint szemész kezdett praktizálni. Önéletrajzában írta, hogy egy darab páciens nem lépett be ajtón. Ettől még több ideje maradt az írásra, s 1891 novemberében ezt írta anyjának: „Erősen gondolkozom Holmes meggyilkolásán… azt hiszem sorsára hagyom. Nem hagy fontosabb dolgokon elmélkedni.” 1893 decemberében így is tett – hogy a „fontosabb” dolgokra (történelmi regényeire) koncentrálhasson –, s legfőbb ellenségével, Moriarty professzorral együtt elveszejtette. Legalábbis nyilván halálukat lelték a vízesésbe ugrásban, ahogy azt Az utolsó esetben olvashatjuk. A tömeges panaszoknak köszönhetően azonban Doyle egy frappáns megoldással visszahozta hősét A lakatlan ház című novellában: valójában csak Moriarty zuhant le, de mivel csapata óhatatlanul megbosszulta volna ezt Holmeson, úgy döntött, inkább hagyja, hogy halottnak higgyék. Sherlock Holmes összesen 56 novellában és négy regényben szerepel (valamint természetesen számtalan, más írók tollából származó történetben is).

A századfodulón, a dél-afrikai búr háborút követően, aminek következtében a világ elutasítóan viszonyult az Egyesült Királyság magatartásához, Doyle írt egy röpiratot The War in South Africa: Its Cause and Conduct (a dél-afrikai háború: oka és lefolyása) címmel, amivel igazolta Nagy-Britannia szerepét a búr háborúban, s amit több nyelvre is lefordítottak.

Doyle úgy hitte, ennek a röpiratnak köszönhető, hogy 1902-ben lovaggá ütötték, majd Surrey főhadnagy-helyettesévé nevezték ki. A témáról 1900-ban hosszabb könyvet is írt, The Great Boer War (a nagy búr háború) címmel. A huszadik század első éveiben Sir Arthur kétszer is jelöltette magát a parlamentbe, mint „Liberal Unionist”, először Edinburgh-ban, majd Border Burghs-ben. Bár számos szavazatot kapott, nem választották meg.

A Crowborough-beli Arthur Conan Doyle szobor

Conan Doyle érdekelt volt az E. D. Morel újságíró és Roger Casement diplomata vezette kampányban is, ami a Kongói Szabad Állam átalakítására törekedett. 1909-ben megírta a The Crime of the Congo című hosszú röpiratát, amiben leleplezte a kongóbeli borzalmakat. Közben megismerkedett Morellel és Casementtel, akikről Az elveszett világ című regénye főszereplői közül kettőt mintázott. Később mindkettejükkel megszakította a kapcsolatot: az inkább baloldali beállítottságú Morellel akkor, amikor az az első világháború során a pacifista mozgalom egyik vezetőjévé vált, Casementtel pedig, amikor a diplomata ír nézetei miatt elárulta az Egyesült Királyságot. Doyle megpróbálta – sikertelenül – megmenteni őt a halálbüntetéstől, azzal érvelve, hogy Casement megőrült, így nem felelős cselekedeteiért.

Doyle az igazság buzgó szószólója volt: személyesen nyomozott két lezárt ügyben, ennek köszönhető, hogy két bebörtönzött ember kiszabadult. Az első esetben (1906-ban) George Edalji, egy félénk, félig brit, félig indiai ügyvéd volt érintett, aki állítólag fenyegető leveleket írt, s állatokat csonkított. Edaljit elítélték, s annak ellenére benn tartották, hogy a csonkítások a lecsukatása után is folytatódtak. Részben ennek az ügynek köszönhető, hogy 1907-ben megalapult a Court of Criminal Appeal, tehát Doyle nem csak George Edaljinek segített, munkája esélyt adott egyéb bírói tévedések jóvátételére is. Conan Doyle és Edalji történetéről szól Julian Barnes 2005-ös Arthur & George című regénye.

A másik, 1908-as eset Oscar Slaterhez, egy játékbarlangot kezelő német zsidóhoz fűződik, akit azért ítéltek el, mert állítólag Glasgowban megvert egy 82 éves nőt. Az ügy ellentmondásossága – és belső megérzése, miszerint Slater ártatlan – felkeltette Doyle érdeklődését. Később ez a férfi is kiszabadult, jórészt az ő erőfeszítéseinek köszönhetően.

Feleségének 1906-os, valamint fia (Kingsley), testvére, két sógora és két unokaöccse első világháború-beli halála miatt Doyle depresszióba esett. Vigaszt a spiritualizmusban, s a túlvilág létezésének állítólagos tudományos bizonyításában talált. Olyannyira érdekelni kezdte a téma, hogy The Land of Mist (a köd földje) címmel írt regényt Challenger professzorról. Életének ezen szakaszából alighanem a The Coming of the Fairies (1921, a tündérek érkezése) rendelkezik a legfurcsább szemlélettel: Tökéletesen meg volt győződve arról, hogy a cottingley-i tündéreket mutató fényképek – amiket könyvében felidéz – valódiak, s a természetről, valamint tündérekről és szellemekről szóló elméletekkel állt elő. Ezen irányú munkája volt az egyik indok arra, hogy a Szovjetunióban a Sherlock Holmes kalandjai című novelláskötetét okkultizmus miatt először nem engedték megjelenni.

Doyle az amerikai mágussal, Harry Houdinivel is barátkozott, aki kitűnő ellenfél volt a spiritualista mozgalomban. Bár Houdini azt bizonygatta, hogy a spiritualisták trükköket alkalmaznak (és következetesen csalónak állította őket), Doyle azt hitte, barátja maga is természetfeletti erővel rendelkezik, amely nézetét a The Edge of the Unknownban (az ismeretlen pereme) ki is fejtette. Houdini képtelen volt meggyőzni Doyle-t arról, hogy az ő mutatványai valójában egyszerű trükkök, ami barátságuk keserű, nyilvános megszakadásához vezetett.

Richard Milner amerikai tudománytörténész szerint elképzelhető, hogy Doyle műve volt a piltdowni ember néven hírhedtté vált 1912-es átverés, egy hamisított ősemberlelet, ami negyven évig járatta a bolondját a tudományos világgal. Milner azt állítja, Doyle-nak volt erre motivációja, mégpedig bosszút állni a tudományon, amiért leszólta egyik kedvenc médiumát. Ezen kívül Az elveszett világ is tartalmaz néhány rejtett utalást, miszerint érdekelt volt a hoaxban.[3] Samuel Rosenberg 1974-es könyve, a Naked is the Best Disguise (a meztelenség a legjobb álruha) megpróbálja megmagyarázni, hogyan hagyott Doyle apró utalásokat írásaiban, amikből gondolkodásmódjának rejtett, elfojtott tulajdonságaira jöhetünk rá.

Sir Arthur Conan Doyle 1930-ban, életének 71. évében halt meg, szívrohamban. A New Forestben található minsteadi temetőben temették el, az angliai Hampshire-ben. Szobrot emeltek róla Crowborough-ban – ahol 23 évig élt –, valamint Edinburgh-ban is, közel a szülőházához.

Érdekességek

  • Amíg Conan Doyle Angliában élt, személyi sofőrje az ismert párizsi rabló, Jules Bonnot volt.

Arthur Conan Doyle és a zsidók

Két esetben nyomozott a való életben. Az 1908-as eset Oscar Slaterhez, egy játékbarlangot kezelő német zsidóhoz fűződik, akit azért ítéltek el, mert állítólag Glasgowban megvert egy 82 éves nőt. Az ügy ellentmondásossága – és belső megérzése, miszerint Slater ártatlan – felkeltette Doyle érdeklődését. Később ez a férfi kiszabadult, jórészt Doyle erőfeszítéseinek köszönhetően. Műveiben Conan Doyle már nem volt ilyen előzékeny - vagy ha úgy nézzük, azokban is az igazságot kereste. Moriarty professzort, Sherlock Holmes fő ellenségét, a „bűn Napóleonját” például egy hírhedt zsidó bűnözőről, Adam Worth-ról mintázta.

Zsidók a könyveiben:

"Igen kellemesen ebédeltünk, ez idő alatt Holmes kizárólag hegedűkről beszélt, nagy lelkesedéssel elmesélte, hogyan szerezte a saját ötezer guinea-t érő Stradivariját ötvenöt shillingért egy zsidó árustól a tottenhami vásáron." (A rejtelmes doboz története)

"Ugyanaznap délután megjelent egy ősz hajú, kopottas látogató, aki úgy festett, mint egy zsidó házaló, nagyon izgatottnak tűnt, kisvártatva követte őt egy lompos idősebb nő."[4] (A bíborvörös dolgozószoba/Skarlát tanulmány)

"– Sir Robert csak a lovára meg a versenyre tud gondolni. Az egész élete ezen áll vagy bukik. Addig még valahogy vissza tudja tartani a zsidókat. Ha Prince veszít, neki is vége."[5]

"– Jó, akkor most lássuk a "B" szálat, amely Sir Robertet érinti. Eszeveszetten szeretné megnyerni a derbyt. A zsidók karmai közt vergődik, a házát bármelyik pillanatban dobra verhetik, istállóit lefoglalhatják a hitelezői."[6]

"– Jó mélyen beleáshatta magát az ügybe, különben nem lett volna ott, ahol rátaláltam önre. Következésképpen azt is valószínűleg tudja, hogy egy titkos favorittal beneveztem a derbyre, és hogy minden az ő győzelmén áll vagy bukik. Ha megnyerem a versenyt, minden egyszerű; ha veszítek... arra jobb nem is gondolni!
– Megértem a helyzetét – mondta Holmes.
– Mindenben a nővéremtől, Lady Beatrice-tól függök. Az is közismert, hogy a birtok csak a haláláig az övé. Ami engem illet, a zsidók karmai között vergődöm. Mindig is tudtam: ha egyszer meghal a nővérem, a hitelezők úgy ellepik ezt a birtokot, mint a keselyűk. Lefoglalnák a lovaimat, az istállókat... mindent az utolsó szálig. Nos, Mr. Holmes, a nővérem egy héttel ezelőtt valóban meghalt."[7] (A shoscombe-i kripta esete)

"A győzedelmes hadjárat befejeztével az életben maradt majomnépet áthajtották a fennsíkon (rettenetes jajveszékelést csaptak), és letelepítették az indiánbarlangok közelében, ahol ettől fogva rabszolgasorban élnek, uraik vigyázó szeme előtt. A zsidók egyiptomi szolgaságának, babiloni fogságának kezdetleges, nyers, őskori változatát láthattuk."[8] (Az elveszett világ)

"Most majd megmutatom neked, Munro. Micsoda hitetlen zsidó vagy te, érdeklődően nézve, és közben vihogva a torkod mélyén! Először is, felfedeztem egy módszert – amit nem árulok el neked -, mellyel a mágnes vonzó erejét a százszorosára lehet növelni. Felfogtad?"[9]

"Egy hét múlva félredobja ezt minden valószínűség szerint, és elmerül majd a zsidóság újraegyesítésére és Madagaszkáron történő letelepítésére vonatkozó tervekben."[10] (A Stark Munro-levelek)

"Emlékszem, mikor Leipsicben jártam az első hadjáratom idején, kaptam egy gyertyatartót, amit kénytelen voltam a negyedéért eladni egy zsidó ügynöknek; az ára mégis elég volt, hogy megtöltse pénzérmékkel a tarisznyámat."[11]

"- De – mondtam -, ha tényleg ezen tisztes vagyon tulajdonosa, miért kellene leereszkednie egy ilyen alantas szolgálatra?
- A zsidók, a zsidók, ó, a legravaszabb, mégis a leglassabb észjárású mesterek! A tíz törzs rajtam volt, és zaklattak, elpusztítottak, megkötöztek, megerőszakoltak és kifosztottak. Agag, Amalek királya sosem volt oly egészen a kiválasztottak kezében, az egyetlen különbség az, hogy ők helyettem a vagyonomat vágták darabokra."[12]

"Aztán van kocka és kártya a Groom Porter’s-ben vagy a Covent Garden falai alatt, piquet, passage, hazard, primero – amit akarsz (...) Teringettét, Micah! Ha a zsidók lazítanak a nyomásukon, vagy ez a háború szerencsét hoz, el kell jönnöd a városba velem és látnod kell mindezt a saját szemeddel!"[13] (Micah Clarke)

"Végre egy, Fekete Barukkal a Zsidóval zajló bunyóban olyan ostorozó ütéssel fejezte be a csatát, hogy ellenfelét nemcsak átütötte a belső kötelek fölött, de élet és halál között hagyta három hosszú hétre."[14]

"A kapitányról keveset tudtam, azt kivéve, hogy a híre nem a legjobb volt, és mélyen a zsidók markában volt."[15]

"Ott úgyszintén láttam Dan Mendoza, a Zsidó éles vonásait, aki épp most vonult vissza, és elegáns és tökéletes technikájának hírnevét hagyta maga után, melyet máig nem haladtak meg. A legrosszabb hibájának, melyet a kritikusok találhattak benne, hogy az ütései erőtlenek voltak – egy megjegyzés, melyet biztosan nem tehettek a szomszédjáról, akinek hosszú arca, görbe orra és sötét, villogó szemei ugyanazon a régi fajnak a tagjaként hirdették. (...) Fél tucat egyéb fakó héber arc mutatta, hogy a houndsditch-i és whitechapeli zsidók milyen erőteljesen rákaptak a befogadó vidékük sportjára, és azt, hogy, ahogy az emberi erőfeszítés komolyabb területein, a legjobbal tudtak előállni."[16]

"És akkor, ahogy ezek a telivér, erős emberek felhevültek a bortól, mérges szemek kezdtek ragyogni az asztalon át, és a szürke dohányfüst között a lámpafény ráragyogott a vad, sólyomszerű zsidókra és a kipirult, szilaj szászokra. (...) Joe Berks, aki egyre hangosabb és kötekedőbb lett, ahogy haladt az este, megpróbált átmászni az asztalon, szörnyű káromkodásokkal, hogy verekedjen egy Bunyós Yussef nevű öreg zsidóval, aki belevetette magát a vitába."[17] (Rodney Stone)

"- Szóval, a történet a bárkáról. Azok az állatok mind a bárkán voltak, mindegyikből csak kettő, negyven napig. Nem így volt?
- Ez a történet.
- Akkor mit ettek a húsevő állatok?
Az embernek őszintének kell lennie a gyerekekhez és nem szabad nevetséges magyarázatokkal félretenni őket. A kérdéseik ezekben az ügyekben általában érzékenyebbek, mint ahogy a szüleik válaszolnak rájuk.
- Nos, drágám – mondta apu kimérten – ezek a történetek nagyon, nagyon régiek. A zsidók leírták őket a bibliában, de ők is a babiloniaktól kapták, és a babiloniak valószínűleg megint mástól kapták valamikor a dolgok kezdetén. Ha egy történetet így adnak tovább, egy ember hozzáad egy kicsit, egy másik is, úgyhogy sosem úgy tudod meg a dolgokat, ahogy pontosan megtörténtek. A zsidók pontosan úgy írták le a bibliában, ahogy hallották, de ez így ment előttük évezredek óta."[18] (Ők hárman - Three of them)

"- Nem lesz nagyon kövér, amikor az öreg Cohen eldönti, hogy megeszi - szokták mondani, komor tréfával.
Abban, hogy megeszik, végülis egyikük sem kételkedett. Mr. Elias Cohen, ez a gazdag zsidó és nagy hatalmú városi tanácstag a legjelentéktelenebb figurából emelkedett fel a mostani nagy vagyonáig semmi mással, mint emberek elfogyasztásával, és azt, hogy a szegény remete már az éléskamrájában volt, az a tény bizonyítja, hogy Mr. Cohen volt az egyetlen látogató, aki valaha megnyomta a remetelak kapucsengőjét. Szeretett szombat délután megjelenni, miután teljesítette vallási kötelességeit a zsinagógában, és gyakran látták a lakatlan kertben sétálni Mr. Leliévre-vel, akinek a testtartása ezen alkalmakkor teljesen híján volt a könnyedségnek. Ezek az időszakos látogatások, igaz ami igaz, már jó tíz éve tartottak, és a remetét még nem „falták fel”, de ez semmit sem bizonyított. Mr. Cohennek megvoltak a tervei és elképzelései; sosem tudhattad biztosan, mit szándékozik tenni veled; az egyetlen dolog, amiben biztos lehettél, az, hogy ha egyszer a karmai közé kerültél, nem menekülsz onnan többé halálodig, vagy a tönkremenésed után leszel újra szabad.
Egy szép szombat délután januárban ez a félelmetes személyiség Mr. Leliévre kertjében ült. Kivitt egy faszéket a házból, mert meleg volt az idő, és nem volt sem olyan fiatal, sem olyan vékony, mint azelőtt. Mr. Leliévre mellette ült a botjára támaszkodva.
- Barátom – mondta a zsidó népe sűrű, kenetes kifejezésével -, én nagyon jó voltam magához. Türelmes voltam – ah, mennyire türelmes voltam!
- Mr. Cohen – válaszolt Mr. Leliévre, aki sokkal izgatottabb volt –, én rendesen fizettem a kamatokat – és ah, micsoda kamatokat fizettem!
- Azt akarja mondani, hogy magasak voltak a kamataim? – üvöltötte a másik. – Ez aztán tökéletes! Semmi más nem hiányzott! Oh, Elias, Elias, nézd, mit szerezhetsz a nagylelkűséggel! Nemcsak távol tartottak a pénzed használatától, nemcsak lehetőségeket mulasztasz el a vagyongyarapításra a tőkéd merő hiánya miatt; de azok, akiknek megloptad magad, hogy adjál, neked támadnak és belevágnak a szívedbe a hálátlanságukkal! Sosem tanulsz meg igazságosnak lenni magadhoz?
Mr. Cohen nagyon kövér volt, nagyon piszkos, és nagyon csúnya. Arcszíne és arcvonásai fajának mór fajtájáé voltak, de európai ruhákat hordott. Ahogy így megszólította magát, ravaszság és őszinteség keveréke volt a hangjában, ami elég komikusnak tűnhetett volna, ha az áldozata abban a hangulatban lett volna, hogy értékelje a dolgok komikus oldalát. De szegény Mr. Leliévre még életében sosem érezte magát kevésbé hajlamosnak a nevetésre.
- Figyeljen, Mr. Cohen – mondta győzködve, kis szünet után – nem kell sokáig várnia a pénzére. Amikor a halottas kocsi eljön értem, minden a magáé lesz. Nem tudná megengedni, hogy a saját régi házamban haljak meg?
- A maga régi háza! De ez nem a maga háza, ez az én házam; és pontosan arról panaszkodok, hogy öreg. Nem bánt jól velem, barátom, rászedett engem azzal, hogy hagyta ezt a helyet romba dőlni; és mennyit ér ez most biztosítékként?
- Én azt mondom, hogy többet ér, mint amennyit akkor, amikor kölcsönt vettem fel magától – válaszolta tétován az öreg.
- Ah, Mr. Leliévre, nem kellene ilyen dolgokat mondania! Maga be akar csapni valakit, aki nagyon kedves és türelmes volt magához, és azt gondolja, azért, mert az annyi gyengeséget mutatott, biztosan ostoba. Ez nagy tévedés, mivel ugyanolyan jól tudom, mint ön, hogy a Saint-Eugéne-i ingatlanok kevesebbet érnek a piacon, mint néhány évvel ezelőtt.
- És az új út? – kiáltotta buzgón Mr. Leliévre. – Elfelejti az új utat, amelyik keresztülvág majd a kertem közepén. Már felmérték, és csak pár napja, hogy megkaptam a terveket és a levelet, amiben arra kértek, hogy jelentsem ki, mennyit igénylek majd kártérítésként. Azt hiszem, talán nagy összeget kérek, mivel ez tönkreteszi a magánéletemet. Szeretné látni a papírokat? – és előhúzta őket a zsebéből reszkető ujjaival.
De Mr. Cohen félretolta őket. – Ah, ugyan! Az út még nem készült el. Mindig utakról beszélnek és sosem kezdik el őket. Ami a kártérítést illeti, elmondhatom önnek, ha nem tudja, hogy mit jelent. Megteszi majd a követelését, értesítik, hogy az túlzott, majd az út megépítését közérdekűvé nyilvánítják, és el kell majd fogadnia, amit adnak magának. Ez nem az az ügylet, amiből majd vagyont szerez, kedves barátom.
Most semmi esetre sem volt valószínűtlen, hogy ez a jóslás beteljesedik egy olyan szerény tulajdonos ügyében, mint Mr. Leliévre, ellenben egy nagyon eltérő eredmény volt várható a remetelak esetében Mr. Cohen kezébe jutva, akinek megvolt a módja, hogy nyomást gyakoroljon a hatóságokra, mely szerencsétlen adósának nem volt meg.
- Ami a többit illeti – tette hozzá közömbösen – könnyen megőrizheti ennek a régi romnak a tulajdonjogát, ha ragaszkodik hozzá. Csak meg kell fizetnie nekem azt, amivel tartozik nekem. De hacsak három héten belül ki nem fizet, meg kell kezdenem lakhelyének birtokba vételét. Bőséges figyelmeztetést kapott, kedves barátom, most magának kell megállapodást kötnie.
És további szavak nélkül Mr. Cohen elköszönt."[19]

"Eldöntötte, hogy eladja a bútort, ami megmaradt neki, és azt gondolta, jobb lenne túllennie az aukción, mielőtt Mr. Cohen, akinek inkább volt szokása vagyont szerezni, mint lemondani róla, a remetelak tulajdonosává válik."[20]

"De ezeknek Mr. Leliévre nem szentelt figyelmet; mivel ott állt – épp amitől félt – Mr. Elias Cohen az ajtaja előtt, kalapjával a feje hátuljában, kezeivel a zsebében, és Mr. Cohent semmi esetre sem lehetett elintézni egy sietős köszönéssel.
Ő nem viszonozta az üdvözlést, kihúzta piszkos kezét a zsebéből, és a mutatóujját rázta riadt adósának orrától pár hüvelyknyire a kötekedő rosszallás gesztusával. – Oh, Mr. Leliévre! – kiáltott fel. - Micsoda kemény embere ön az üzletnek! Eladni minden fadarabot az utolsó pillanatban és csak a csupasz falakat hagyni nekem! Nem helyes így bánni egy régi baráttal, nem, ez nem helyes.
- Más alkalommal, Mr. Cohen – suttogta az öreg, nagyon izgatottan – bármikor máskor boldogan beszélek önnel, de kérem, most hagyjon békén. Nem látja, hogy velem van a lányom?
Mr. Cohen válaszul erre a kérésre hadonászó, bókoló mozdulattal levette kalapját Madame de Lugagnan előtt, aki sápadt meghökkenéssel szemlélte őt.
- Madame la Vicomtesse – mondta -, ha megenged egy tanácsot, akkor szerény járadékot adjon az apjának, és ne bízzon rá tőkét. A legjobb ember, madame, de különc, rettenetesen különc. Én kénytelen voltam követelni ezt a házat, miután hiába vártam a pénzemre hosszú, hosszú évek óta. Követelhettem volna a berendezést is talán, de erről lemondtam. Vesztes vagyok az ügyben, madame, és ha Mr. Leliévre törlesztené a tartozását és újra birtokba venné a házát, rossz üzletet csinálna. Mivel az ingatlan, ó, majdnem semmit nem ér.
Ennek a beszédnek az volt az értelme, hogy Mr. Cohen, aki tudta, hogy az új utat megépítik, és hogy ez roppant előnyös lesz számára a remetelak tulajdonosaként, halálosan megrémült, nehogy Madame de Lugagnan felajánlja, hogy visszafizeti apja adósságát. De ha Madame de Lugagnannak bármi efféle szándéka lett volna, azt nem tette volna közzé. Elfordult, anélkül hogy egy szóval is méltatná a zsidót a válaszra, és azt mondta: - Gyere, papa, menjünk vissza a szállodába."[21] (A Saint Eugéne-i remete)


Van néhány Conan Doyle-mű, melyben a név alapján valószínűleg zsidókról van szó. Ilyen pl. Irene Adler alakja a Botrány Csehországban c. Holmes-történetben:

"Mindennek ellenére számára is létezett egy asszony.
Egyetlenegy: a kétes emlékű Irene Adler."

"- (...)Inkognitóban jöttem ide, egyenesen Prágából, csakis azért, hogy a tanácsát kérjem.
- Akkor esedezem, valóban kérje - mondta Holmes, és újból behunyta a szemét.
- Nos, röviden ezek a tények: mintegy öt esztendővel ezelőtt hosszasabban időztem Varsóban, ahol ismeretséget kötöttem egy nevezetes kalandornővel, Irene Adlerrel. A név bizonyára önök előtt sem ismeretlen.
- Megnézné a betűrendes névmutatóban, barátom? - kérdezte tőlem Holmes anélkül, hogy a szemét kinyitotta volna.
Holmesnak megvolt az a jó szokása, hogy évekre visszamenően rendszeresen katalogizálta mindazt, ami fontosnak tűnt számára; személyekről és dolgokról szóló híreket egyaránt. Nehéz lett volna olyasmit említeni, amiről ő ne szolgáltatott volna nyomban részletes információt. Az illető hölgy életrajzi adatait is hamarosan megtaláltam, egy zsidó rabbi és egy tengernagy közé ékelve. (A tengernagy egyébként izgalmas monográfiát írt a mélytengeri halak szokásairól.)
- Lássuk csak! - mondta Holmes. - Hm! Irene Adler, született New Yerseyben, 1858-ban. Énekesnő, mezzoszoprán. Hm! Fellépett a Scalában - ejha! A Varsói Opera primadonnája, igen... Az operaszínpadtól visszavonult - aha! -, jelenleg Londonban él. Kitűnő! Ha jól sejtem tehát, fenséged kompromittáló leveleket is írt neki, melyeket most szeretne visszakapni.
- Pontosan így van. De ezt honnan az ördögből tudja?
- Netán házasságra is léptek titokban?
- Á, azt nem!
- Adott ön a hölgynek valamiféle hivatalos ígérvényt?
- Nem.
- Ez esetben nem értem fenségedet. Amennyiben az illető személy napvilágra hozná az ön leveleit zsarolási céllal vagy valami más szándékkal, ugyan hogy igazolhatná azok hitelességét?
- Hiszen mind az én kezem írása!
- Azt bárki hamisíthatja.
- De hát a levélpapír, az is az enyém!
- Azt meg ellophatták.
- A címeres pecsétviasz?
- Utánzat!
- Hát a fotográfiám?!
- Úgy vásárolták.
- De hiszen mindketten rajta vagyunk azon a képen!
- Ja, vagy úgy! Ez már valóban komoly hiba. Fenséged óriási könnyelműséget követett el.
- Értse meg, őrült voltam - eszeveszett!
- Fenséged súlyosan kompromittálta magát.
- Akkor még csupán királyi herceg voltam. És olyan fiatal! Most töltöm be a harmincadik évem.
- Azt a képet vissza kell szerezni.
- Megkíséreltük már, de nem sikerült.
- Akkor fizessen érte, fenség! Vásárolja meg!
- Csakhogy nem hajlandó eladni.
- Akkor el kell lopni tőle.
- Már ötször megpróbáltuk. Kétszer törtek be hozzá felbérelt embereim. Egyszer ellopták a kocsijáról az úti poggyászát. Két ízben feltartóztatták az országúton. De minden igyekezet hasztalan maradt.
- A képnek semmi nyoma?
- A világon semmi.
Holmes felnevetett.
- Fölöttébb szórakoztató kis ügy!
- Számomra azonban véresen komoly! - csattant fel a király szemrehányó hangja.
- Az már igaz. Lássuk csak! Ha nem pénzt akar azzal a fotográfiával szerezni, akkor mi lehet a hölgy szándéka?
- Hogy tönkretegyen engem.
- De hogyan?
- Házasságkötés előtt állok.
- Hallottam róla.
- Az arám Clotilde Lothman von Saxe-Meningen hercegnő, a svéd király második leánya. Talán ön előtt is ismeretes, milyen szigorú erkölcsi szabályok szerint élnek. A hercegnő maga a megtestesült tisztaság. Egyetlen aprócska folt a múltamon véget vetne jegyességünknek.
- És Irene Adler?
- Azzal fenyegetőzik, hogy elküldi nekik a képet, és meg is teszi. Tudom, hogy megteszi. Ön még nem ismeri őt, de nekem elhiheti: vasakaratú nő. Szépségben túltesz a világ minden asszonyán, ugyanakkor elszántabb, mint bármelyik férfiember. Merészsége nem ismer határokat, a legvégsőkig elmegy, hogy meggátolja házasságomat egy másik nővel.
- Biztos ön abban, hogy a kép még mindig a hölgynél van?
- Egészen biztos.
- De miért?
- Mert azt mondta, majd akkor küldi el, ha kézfogónkat a hercegnővel hivatalosan is bejelentjük. Ennek pedig jövő hétfőn lesz a napja."

"Kedves jó Mr. Sherlock Holmes!
Maga igen jól játszotta a szerepét. Szinte az utolsó percig gyanútlan voltam, és hittem Önnek. Csak amikor a tűz hírére támadt riadalomban oly elővigyázatlanul elárultam magam, akkor jutott eszembe, hogy a barátaim közül többen óvtak Öntől. Figyelmeztettek, hogy ha a király nyomozót fogad, az csakis Ön lehet. Még az Ön címét is megadták nekem. És látja, mégis sikerült kiderítenie titkomat! Pedig ösztönösen már akkor sejtettem a veszélyt, amikor azt a szokatlan sokadalmat megláttam az utcán. No de hogyan is gondolhattam volna rosszat arról a kedves, jámbor, öreg tiszteletesről? Csak tudja, én is értek valamelyest a színészmesterséghez, így a férfiruha nem áll idegenül rajtam. Bizony. Én voltam, aki követte Önt egészen háza kapujáig, pusztán csak azért, hogy meggyőződjem, valóban a híres Sherlock Holmes érdeklődött-e utánam oly nagyon. Én voltam az, aki elővigyázatlanul még rá is köszöntem Önre, mielőtt újdonsült férjem irodájába siettem. Mindketten úgy gondoltuk, bölcsebb lesz azonnal elhagynunk Angliát, ha már ilyen félelmetes ellenfelünk akadt. Holnap, mire ideér, üresen találja a fészket, a madárka elrepült. Ami azt a bizonyos fotográfiát illeti, megbízójának semmitől sem kell tartania. Szeretek, és engem is szeret egy férfi, aki nála különb. A király ezennel visszakapja adott szavát attól, akit oly szívtelenül becsapott. Azt a képet eddig is csak azért őriztem meg, hogy ne legyek teljesen védtelen, ha őfensége főúri szeszélyből női méltóságomban ismét megalázni óhajtana. És még valami. Itt hagyok egy másik fényképet, hátha mégis kedves emlékül szolgál a királynak. Most búcsúzom, kedves Sherlock Holmes! -
Maradok őszinte híve
Irene Norton, született Adler" (Botrány Csehországban)


Egy másik Sherlock-történetben, A lopakodó professzor-ban egy Lowenstein nevű tipikus kuruzsló szerepel:

"Mélyen tisztelt kolléga úr,
örömteli látogatását követően sokat töprengtem az Ön ügyét illetően, s bár az adott körülmények között csakugyan rászorul egy bizonyos kúrára, ám fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy különleges óvatossággal kell eljárnia, mivel kutatási eredményeim szerint a szer cseppet sem veszélytelen.
Könnyen lehet, hogy az emberszabású majomból nyert szérum eredményesebb lenne. Am amint azt már említettem Önnek, kénytelen voltam egy sötét arcú langurt használni, miután csak ezt tudtam szerezni. Az emberszabású majmok egyenes tartással járnak, és egyéb tekintetben is közelebb állnak hozzánk. A langur ellenben amolyan csúszó-mászó fajta.
Épp ezért nyomatékosan újra figyelmeztetem a szer körültekintő használatára, nehogy túl korán kiderüljön a módszer. Miután nem Ön az egyetlen angol kliensem, Dórákra bízom az ügynöki teendőket.
Örömmel venném, ha hétről hétre beszámolna egy levélben a változás mértékéről.
Kiváló tisztelettel,
H. LOWENSTEIN

Lowenstein! Az ismerősen csengő névről egy nemrégiben olvasott újságcikk jutott az eszembe. A cikk egy kétes hírű természettudósról írt, aki állítólag teljesen újszerű módját próbálta kikísérletezni a visszafiatalodásnak és az életelixírnek. A prágai Lowenstein! Lowenstein csodaszere, az erőt adó szérum, melyet tudóstársai tabunak ítéltek, mert nem volt hajlandó elárulni az összetételét."

"– Rövidesen küldök egy levelet ennek a Lowensteinnek, és megírom neki, hogy büntetőjogi felelősség terheli az általa kikísérletezett és áruba bocsátott mérgekért. A baj csupán az, hogy ezzel nem lehet egyszer s mindenkorra eltemetni ezt a problémát, mivel bármikor újra felütheti a fejét. Könnyen eszébe juthat valakinek, hogy ilyen hamis útra tévedjen. Márpedig most világosan láthattuk mindannyian, micsoda szörnyű veszélyt jelent az emberiségre az efféle hamis tudálékosság." (A lopakodó professzor)

Művei

Sherlock Holmes történetek

Searchtool right.svg Bővebben: Sherlock Holmes

Challenger professzor történetek

Történelmi regények

Egyéb munkák

  • J. Habakuk Jephson's Statement (1883) – novella a Mary Celeste hajóról
  • Mystery of Cloomber (1889)
  • The Captain of the Polestar, and other tales (1890)
  • The Doings of Raffles Haw (1891)
  • Beyond the City (1892)
  • Round The Red Lamp (1894)
  • The Parasite (1894)
  • The Stark Munro Letters (1895)
  • Songs of Action (1898)
  • The Tragedy of The Korosko (1898)
  • A Duet (1899)
  • The Great Boer War (1900)
  • The Exploits of Brigadier Gerard (1903)
  • Through the Magic Door (1907)
  • The Crime of the Congo (1909)
  • The New Revelation (1918)
  • The Vital Message (1919)
  • Tales of Terror & Mystery (1923)
  • The History of Spiritualism (1926)
  • Rejtelmes világ a tenger alatt (The Maracot Deep, 1929)

Források

  1. Megtalálható Edinburgh kutatási archívumában
  2. Sue Leeman: Sherlock Holmes fans hope to save Conan Doyle's house from developers (Associated Press, 2006. július 28.)
  3. Roger Highfield: The mysterious case of Conan Doyle and Piltdown Man
  4. "The same afternoon brought a grey-headed, seedy visitor, looking like a Jew pedlar, who appeared to me to be much excited, and who was closely followed by a slip-shod elderly woman."
  5. "He thinks of nothing but the horse and the race. His whole life is on it. He’s holding off the Jews till then. If the Prince fails him he is done."
  6. "Well, now, let us take up line B, which concerns Sir Robert. He is mad keen upon winning the Derby. He is in the hands of the Jews, and may at any moment be sold up and his racing stables seized by his creditors."
  7. "You have clearly gone pretty deeply into my affairs or I should not have found you where I did. Therefore, you know already, in allprobability, that I am running a dark horse for the Derby and that everything depends upon my success. If I win, all is easy. If I lose–well, I dare not think of that!”
    “I understand the position,” said Holmes.
    “I am dependent upon my sister, Lady Beatrice, for everything. But it is well known that her interest in the estate is for her own life only. For myself, I am deeply in the hands of the Jews. I have always known that if my sister were to die my creditors would be on to my estate like a flock of vultures. Everything would be seized–my stables, my horses–everything. Well, Mr. Holmes, my sister did die just a week ago."
  8. "At the end of the victorious campaign the surviving ape-folk were driven across the plateau (their wailings were horrible) and established in the neighborhood of the Indian caves, where they would, from now onwards, be a servile race under the eyes of their masters. It was a rude, raw, primeval version of the Jews in Babylon or the Israelites in Egypt."
  9. "Now I'll show you, Munro. What an unbelieving Jew you are, trying to look interested, and giggling at the back of your throat! In the first place, I have discovered a method — which I won't tell you — of increasing the attractive power of a magnet a hundredfold. Have you grasped that?"
  10. "In a week he will have tossed it aside in all probability, and be immersed in some plan for reuniting the Jews and settling them in Madagascar."
  11. "I remember that at Leipsic, when I was serving my first campaign, I got a candlestick, which I was forced to sell to a Jew broker for a fourth of its value; yet even at his price it sufficed to fill my haversack with broad pieces."
  12. "But," said I, "if you are indeed owner of this fair property, why should you descend to so menial a service?"
    "The Jews, the Jews, oh most astute and yet most slow-witted master! The ten tribes have been upon me, and I have been harried and wasted, bound, ravished, and despoiled. Never was Agag, king of Amalek, more completely in the hands of the chosen, and the sole difference is that they have hewed into pieces mine estate instead of myself"
  13. "Then there were dice and cards at the Groom Porter's or under the arches at Covent Garden, piquet, passage, hazard, primero — what you choose. (...) Zounds, Micah ! if the Jews should relax their pressure, or if this war brings us any luck, you shall come to town with me and shall see all these things for yourself"
  14. "At last, in a fight with Black Baruk the Jew, he finished the battle with such a lashing hit that he not only knocked his opponent over the inner ropes, but he left him between life and death for long three weeks."
  15. "Of the Captain I knew little, save that he was not of the best repute, and was deep in the hands of the Jews."
  16. "There also I saw the keen features of Dan Mendoza, the Jew, just retired from active work, and leaving behind him a reputation for elegance and perfect science which has, to this day, never been exceeded. The worst fault that the critics could find with him was that there was a want of power in his blows — a remark which certainly could not have been made about his neighbour, whose long face, curved nose, and dark, flashing eyes proclaimed him as a member of the same ancient race. (...) Half a dozen other sallow Hebrew faces showed how energetically the Jews of Houndsditch and Whitechapel had taken to the sport of the land of their adoption, and that in this, as in more serious fields of human effort, they could hold their own with the best."
  17. "And then, as these full-blooded, powerful men became heated with their wine, angry eyes began to glare across the table, and amid the grey swirls of tobacco-smoke the lamp-light gleamed upon the fierce, hawk-like Jews, and the flushed, savage Saxons. (...)Joe Berks, who had grown noisier and more quarrelsome as the evening went on, tried to clamber across the table, with horrible blasphemies, to come to blows with an old Jew named Fighting Yussef, who had plunged into the discussion."
  18. "Well, the story about the Ark. All those animals were in the Ark, just two of each, for forty days. Wasn't that so?"
    "That is the story."
    "Well then, what did the carnivorous animals eat?"
    One should be honest with children and not put them off with ridiculous explanations. Their questions about such matters are generally much more sensible than their parents' replies.
    "Well, dear," said Daddy, weighing his words, "these stories are very, very old. The Jews put them in the Bible, but they got them from the people in Babylon, and the people in Babylon probably got them from some one else away back in the beginning of things. If a story gets passed down like that, one person adds a little and another adds a little, and so you never get things quite as they happened. The Jews put it in the Bible exactly as they heard it, but it had been going about for thousands of years before then."
  19. "He will not be very fat when old Cohen decides to eat him up," they were wont to say, with grim pleasantry.
    That he would be eaten up eventually none of them doubted. M. Elias Cohen, that wealthy Hebrew and powerful municipal councillor, had risen from the smallest of beginnings to his present high' estate by nothing else than by eating people up, and that the poor Hermit was already in his larder was evidenced by the fact that M. Cohen was the only visitor who ever rang the door-bell at the Hermitage. He was fond of calling there on Saturday afternoons, after performing his religious duties at the Synagogue, and was often to be seen walking about the deserted garden with M. Leliévre, whose gait at such times had no jauntiness at all. These periodical visits, it was true, had gone on for a matter of ten years, and the hermit was not yet devoured; but that proved nothing. M. Cohen had his plans and his fancies; you could never tell for certain what he meant to do with you; the only thing of which you might feel quite sure was that, when once you had fallen into his clutches, you would not escape from them again until death or ruin set you free.
    One fine Saturday afternoon in January this redoubtable personage was sitting in M. Leliévre's garden. He had carried out a wooden chair from the house, because the weather was hot, and he was neither as young nor as thin as he had once been. M. Leliévre was standing beside him, leaning on his stick.
    "My friend," the Jew was saying, with the thick oily utterance of his nation, "I have been very good to you. I have had patience — ah, what patience I have had !"
    "M. Cohen," returned M. Leliévre, who was a good deal agitated, "I have paid you interest regularly — and ah, what interest I have paid!"
    "Are you going to say now that I have made you pay high interest?" shouted the other. "That would be perfect! — nothing more than that would be wanting! Oh, Elias, Elias, see what you gain by generosity! Not only are you kept out of the use of your money, not only do you miss opportunities of making your fortune from sheer want of capital; but those whom you have robbed yourself to serve turn upon you and cut you to the heart with their ingratitude! Will you never learn to be just to yourself?"
    M. Cohen was very fat, very dirty, and very ugly. His complexion and features were those of the Moorish variety of his race; but he had adopted the European costume. As he thus apostrophised himself, there was a mixture of cunning and sincerity in his tone which might have seemed comical enough, if his victim had been in a mood to appreciate the comic side of things. But poor M. Leliévre had never felt less inclined to laugh in his life.
    "Listen, M. Cohen," he said persuasively, after a pause: "you will not have long to wait for your money. When the croque-mort has come for me you will get everything. Could you not allow me to die in my old house?"
    „Your old house! But it is not your house, it is mine; and precisely what I complain of is that it is old. You have not treated me well, my friend; you have cheated me by allowing this place to fall into ruins; and what is it worth now as security?"
    "I am told that it is worth more than it was when I borrowed the money of you," answered the old man hesitatingly.
    "Ah, M. Leliévre, you should not say such things! You are trying to deceive one who has been very kind and forbearing with you, and you think that because he has shown so much weakness he must be a fool. Now that is very wrong; for I am as well aware as you are that house-property in Saint-Eugéne commands a lower price in the market than it did some years ago."
    "And the new road?" cried M. Leliévre eagerly. "You forget the new road which is to cut through the middle of my garden. It has been surveyed already, and only a few days ago I received the plans and a letter, asking me to state what I should require as compensation. I believe I might ask a large sum, for it will destroy my privacy. Would you like to see the papers?" And he drew them from his pocket with trembling fingers.
    But M. Cohen waved them aside. "Ah, bah! the road is not made yet. They are always talking about roads and never beginning them. As for compensation, I can tell you, if you do not know, what that means. You will make your demand; you will be informed that it is excessive; the road will then be declared to be a measure of ’public utility’, and you will have to accept what is given you. It is not by that transaction that you will make your fortune, my dear friend."
    Now it was by no means unlikely that this pretion would be fulfilled in the case of a humble proprietor like M. Leliévre, but a very different result was to be anticipated in the event of the Hermitage passing into the hands of M. Cohen, who had means of bringing pressure to bear upon the authorities which were not open to his unlucky debtor.
    „For the rest," he added, with an air of indifference, "you can easily keep possession of this old ruin, if you hold to it. You have only to pay me what you owe me. But unless I am paid in three weeks' time, I must enter upon possession in your place. You have had ample warning, my dear friend; it is for you to make your arrangements."
    And without further words M. Cohen took his leave.
  20. "He had decided to sell such furniture as remained to him, and he thought it would be well to get the auction over before M. Cohen, who was more given to seizing property than to surrendering it, became the owner of the Hermitage."
  21. But to these M. Leliévre paid no heed; for there — just as he had feared — stood M. Elias Cohen before the door, his hat on the back of his head, and his hands in his pockets; and M. Cohen was by no means to be put off with a hasty bow.
    He did not return the salute; he took one dirty hand out of his pocket, and shook his forefinger within a few inches of his alarmed debtor's nose with a gesture of bantering reproof. "Oh, M. Leliévre!" he exclaimed, "what a hard man of business you are! To sell every stick at the last moment and leave me only the bare walls! It is not well to treat an old friend so — no, it is not well!"
    "Another time, M. Cohen," whispered the old man, in great perturbation — " any other time I shall be most happy to talk with you; but I implore you to leave me now. Do you not see that I have my daughter with me?”
    M. Cohen responded to this appeal by removing his hat with a flourish, and bowing low to Madame de Lugagnan, who was contemplating him in blank amazement.
    "Madame la Vicomtesse,” said he, "if you will permit me to advise you, you will make your poor father a little allowance and not trust him with capital. The best of men, madame, but extravagant — terribly extravagant. I have been obliged to claim this house, after waiting in vain for my money for many, many years. I might have claimed the furniture perhaps, but that I waive. I am a loser by the affair, madame, and if M. Leliévre were to repay me and take possession of his house again, he would make a bad bargain. For the property, alas! is worth next to nothing."
    The meaning of this speech was that M. Cohen, who knew that the new road would be made, and that the result would be highly advantageous to him, as owner of the Hermitage, was in a mortal fright lest Madame de Lugagnan should propose to pay off her father's debt. But if Madame de Lugagnan had any such intention, she did not divulge it. She turned away, without vouchsafing a word of reply to the Jew, and said, "Come, papa; let us go back to the hotel."

Külső hivatkozások

Commons
A Wikimédia Commons tartalmaz Arthur Conan Doyle témájú médiaállományokat.

magyar nyelven

angol nyelven