Hogyan találták föl a zsidó népet

A hu-Rightpedia wikiből
Schlomo Sand

Hogyan találták fel a zsidó népet?

Izrael szándékosan elfelejti a történelmét

Egy izraeli történész felveti, hogy a diaszpóra nem a héberek Palesztinából való kiűzetésének volt a következménye, hanem a héberek térítésének Észak-Afrikában, Dél-Európában, és a Közel-Keleten.

írta: Shlomo Sand (* 1946 szeptember 1, Linz, Ausztria) Történészprofesszor Izraelben, Tel Avivban.

Minden izraeli tudja, hogy ő olyan zsidó népnek a közvetlen és kizárólagos leszármazottja, amely azóta létezett, mióta megkapta a Tórát a Sinai hegyén. Eszerint a mítosz szerint a zsidók megszöktek Egyiptomból és letelepedtek a ígéret földjén, ahol megalapították Dávid és Salamon dicsőséges királyságát, ami azután Júda és Izrael királyságaira hasadt. Két száműzetést tapasztaltak: az első templom lerombolása után, a 6. században Krisztus előtt, és a második templom lerombolása után, Kr.u. 70-ben.

A vándorlás kétezer éve hozta a zsidókat Jemenbe, Marokkóba, Spanyolországba, Németországba, Lengyelországba és mélyen Oroszországba. De, a történet szerint, nekik mindig sikerült a szétszórt közösségeik közti vérkapcsolatokat megőrizniük. Egyedülállóságukat soha nem adták föl.

A 19. század végén a körülmények elkezdték támogatni a visszatérésüket az ősi szülőföldjükre. Ha nem lett volna a "náci" népirtás, több millió zsidó teljesítette volna 20 század álmát és újra benépesítenék Eretz Israelt, Izrael bibliai földjét. Palesztina, a szűzföld, eredeti lakóira várt, hogy jöjjenek vissza és ébresszék fel. Ez a terület mindig is a zsidóké volt és nem egy arab kisebbségé, melynek nem volt történelme és véletlenül érkezett meg oda. A háborúk melyekben a vándorló nép visszanyerte földjét igazságos volt; a helyi lakosság erőszakos ellenkezése bűnös volt.

A zsidó történelemnek ezt az értelmezését tehetséges, fantáziadús történészek fejlesztették ki, akik a zsidó és keresztény vallásos emlékeket tanulmányozták, hogy a zsidó népnek folytonos származást hozzanak létre. A judaizmus bőséges történetírása sok különböző megközelítést magába foglal.

De semelyik soha nem vonta kétségbe az alapokat, melyeket a 19. és korai 20. században alakítottak ki. Háttérbe szorították azokat a fölfedezéseket, melyek veszélyeztették az egyenesvonalú múlt képét. A nemzet követelése visszautasított bármilyen ellentmondást vagy eltérést az uralkodó történettől. Egyetemi osztályok, amiket kizárólag a zsidó nép történelmének szenteltek, eltérően attól a tanítástól amit ma Izraelben történelemként tanítanak, jelentősen hozzájárultak ehhez a szelektív látásmódhoz. A vitának arról, hogy mi alkotja zsidóságot, nyilvánvaló jogi részei is vannak, de a történészek figyelmen kívül hagyták azt: az embereknek, akiket 2,000 évvel ezelőtt száműzetésbe erőltettek, bármilyen leszármazottja zsidó.

A múlt e hivatalos nyomozói nem csatlakoznak a vitához, amit 1980-as évek végétől provokáltak az új történészek. A korlátozott számú ebben a nyilvános vitában levő résztvevő többsége másik ágakból jött, vagy nem tudományos körökből: szociológusok, orientalisták, a nyelvészek, földrajztudósok, politológusok, irodalomtudósok és régészek új perspektívákat fejlesztettek az zsidó és cionista múltról. A zsidó történelem osztályai védekezőek és konzervatívak maradtak és kapott ötletekre alapoztak. Amíg az elmúlt 60 évben fölötti a nemzeti történelemben kevés jelentős fejlődés volt (ez a helyzet valószínűleg nem változik rövid távon), azok a tények, amik felszínre kerültek, alapvető kérdésekkel állítják szembe bármelyik becsületes történészt.

Az alapító mítoszok megrázása

A biblia történelmi szöveg? A 19. századi első feléből, az első modern zsidó történészek, mint például Isaak Markus Jost, (1793-1860) és Leopold Zunz (1794-1886), nem gondolták ezt. Az Ószövetséget teológiai munkának tartották, ami az első templom rombolása után visszatükrözi a zsidó vallásos közösségek hiteit. A század második felében Heinrich Graetz (1817-91) és a mások a bibliát egy nemzeti visszatekintéssé fejlesztették, Ábrahám utazását Kánaánba tették, az Egyiptomból való menekülést és Dávid és Salamon egyesült királyságát pedig hiteles nemzeti múlttá változtatták. Cionista történészek azután, állandó ismétléssel tették ezeket a bibliai "igazságokat" a nemzeti oktatás alapjává.

De az 1980-as évek folyamán földrengés rázta ezeket az alapító mítoszokat. A felfedezések, amiket az új régészet csinált, a Kr. előtti 13. században kétségbe vontak egy nagy kivonulást. Mózes nem vezethette volna a hébereket Egyiptomból a ígéret földjére, mivel az utóbbi akkor egyiptomi terület volt . És semmi nyoma sincs sem rabszolgalázadásnak a fáraó birodalmában, vagy Kánaán idegen meghódításának.

Sem Dávid és Salamon nagyszerű királyságának sincs semmi nyoma. A legutóbbi felfedezések akkor két kicsi királyság létezését mutatják: Izrael, az erőteljesebb, és Júda, a jövő Judeája. Júda népességét nem száműzték Kr.előtt 600-ban, csak politikai és értelmiségi vezetőséget kényszerítették arra, hogy Babilonban telepedjen le. Ez a döntő találkozás a perzsa vallással hozta meg a zsidó egyistenhitet

Azután ott van az Kr.u. 70-es száműzetés kérdése. Ezzel a fordulóponttal, a diaszpóra okával kapcsolatos igazi kutatás nem volt zsidó történelemben. Azon egyszerű okból mert a rómaiak soha nem száműztek semmilyen nemzetet bárhol a Földközi tenger keleti tengerpartján. A rabszolgává tett hadifoglyoktól eltekintve Judea népe tovább élt földjén még a második templom lerombolása után is. Néhány a 4. században áttért kereszténységre, amíg a többség a 7. századi arab hódítás alatt az iszlámra tért át.

A legtöbb cionista gondolkodó tudatában volt ennek: Yitzhak Ben Zvi, Izrael későbbi elnöke, és David Ben Gurion, az első miniszterelnöke, végül elfogadta azt, a nagy palesztin felkelés évében, 1929-ben. Mindkettő többször kijelentette, hogy Palesztina parasztjai voltak az ősi Judea lakóinak a leszármazottjai (2).

Térítő buzgalom

De ha nem volt Kr.u. 70 után száműzés, honnan származnak a zsidók, akik az ókor óta benépesítik be a Földközi tenger környékét? A nemzeti történetírás porfelhője meglepő valóságot rejt el. A Maccabeus forradalomtól, a Kr. e. II. század-tól a Bar Kohba felkeléséig Kr.u. 200-ban a judaizmus volt a legaktívabban térítő vallás. A Judeo-Görög Hasmoneusok erőszakosan konvertálták a déli Judea Idumeusait és Galilea Itureanjait, és őket Izrael népe részének tekintették. A judaizmus terjedt a Közel-Keleten keresztül és a Földközi tenger térség körül. Az Kr.u. 1. század látta a modern Kurdisztánban Adiabene zsidó királyságának felemelkedését, csak egy sok közül, akik áttértek.

Flavius Josephus írásai nem egyetlen bizonyítékai a zsidók térítő buzgalmának. Horáciusz, Seneca, Juvenal és Tacitus római írók is féltek ettől. A Misnah és a Talmud bátorította az áttérést, még akkor is, ha a talmudi hagyomány bölcsei a kereszténységtől érkező nyomás miatt tartózkodóak voltak.

Bár a kereszténység korai 4. századi győzelme nem jelölte a zsidó terjeszkedés végét, ez visszaminősítette a zsidó térítést a keresztény kultúrkör szélére. Az 5. század folyamán a modern Jemenben egy életerős zsidó királyság emelkedett föl Himyarben, melynek leszármazottjai megőrizték a hitüket az iszlám hódításon keresztül mind a mai napig. Az arab krónikák jelentik a 7. század folyamán judaizált Berber törzsek a létezését; és a század végén a legendás zsidó királynő, Dihya versengett az arabokkal az északnyugat-Afrikába való bemenetelért. Zsidó berberek részt vettek az ibériai félsziget hódításában és segítettek a zsidók és muszlimok között az egyedülálló vegyülékeket megalapítani, melyek az spanyol-arab kultúrát jellemezték.

A legjelentősebb tömeges áttérés a 8. században történt a hatalmas kazár királyságban a Fekete és Kászpi tengerek között. A zsidóságnak a Kaukázusból a modern Ukrajnába való bővítése sok közösséget jelentett, melyek közül sok visszavonult a 13. századi mongol invázió miatt Kelet-Európába. Ott a déli szláv földekről jövő zsidókkal együtt többek között a mai modern Németország területén alakították ki a jiddis kultúra alapját (4).

A cionizmus spektruma

Körülbelül 1960-ig a zsidó nép összetett eredetét a cionista történetírás többé-kevésbé vonakodva elismerte. De azután háttérbe szorítottak és végül kitörölték őket Izrael nyilvános emlékezetéből. Az izraeli haderő, amely 1967-ben elfoglalta Jeruzsálemet, úgy gondolta, hogy ők sokkal Dávid mitikus királyságának a közvetlen leszármazottai mint -ne adj Isten- Berber harcosokéi vagy Kazár lovasokéi. A zsidók azt állították, hogy ők olyan speciális etnikai csoport, mely visszatért Jeruzsálembe, fővárosába, a száműzetés és vándorlás 2,000 éve után.

Erről a monolitikus, lineáris épületről azt hitték, hogy mind a történelem mind a biológia támogatja azt. Az 1970-es évek óta állítólagosan tudományos kutatás, melyet Izraelben végeztek, megfeszülten arra törekedett, hogy megmutassa, hogy a világ zsidói genetikailag szoros kapcsolatban állnak egymással.

A népességek eredetével kapcsolatos kutatás most a molekuláris biológiában törvényes és népszerű kutatási tér, és a férfi Y kromoszómának kivételes helyet adtak a "kiválasztott nép" egyedülálló eredetének őrjöngő keresésében. A probléma az, hogy ez a történelmi fantázia elérte, hogy megerősítse Izrael állam azonosságának a politikáját. A judaizmus egy alapvetően nemzetközpontú definíciója bátorítja az elkülönítést, amely elkülönít zsidókat, nem-zsidókat, arabokat, orosz bevándorlókat vagy külföldi munkásokat.

Hatvan évvel az alapítása után Izrael megtagadja, hogy elfogadja azt, hogy mint minden állam, saját állampolgárai javáért létezik. A népesség majdnem egynegyedének, akiket nem tartanak zsidóknak, ez törvényesen nem az államuk. Ugyanakkor, Izrael a zsidók szülőföldjeként bemutatja magát a világon keresztül, még akkor is, ha ezek nem régóta üldözött menekültek, hanem más országok teljes és egyenjogú állampolgárai.

Egy globális etnokrácia segítségül hívja az örökkévaló nemzet mítoszát, amit helyreállítottak az ősei földjén hogy belső diszkriminációt igazoljon a saját állampolgárai ellen. Továbbra is nehéz lesz elképzelni egy új zsidó történelmet, amíg a cionizmus prizmája továbbra is mindent egy etnocentrikus spektrumba tör darabokra. De a zsidók világszerte mindig hajlottak arra, hogy térítéssel alakítsanak vallásos közösségeket; róluk nem tudják azt mondani, hogy azonos nemzet tagjai, ami egyedülálló és közös eredetű, és csak 20 évszázad vándorlása miatt vannak különféle helyeken.

A történetírás fejlesztése és a modernség evolúciója a nemzeti állam kitalálásának a következményei voltak, amik a 19. és 20. század folyamán több millió embert foglalkoztattak. Az új évezred látja, hogy ezek az álmok töredezni kezdenek.

És egyre több tudós elemezi, boncolja és építi le a nagy nemzeti történeteket, különösen a közös eredetnek a mítoszát, ami annyira kedves a múlt krónikaíróinak.

Video

Lásd még

Forrás