Kertész Imre

A hu-Rightpedia wikiből
Kertész Imre
Díjazott "műve" a megtisztulás tüzében, 2010 november 6-án éjjel.
Kertész Imre bizonyít
Unbalanced-scales.jpg
Ez a cikk a wikipédiából vett szöveget tartalmaz. Segíthet a Rightpédiának, ha megszabadítja a cikket előítéleteitől és nem megfelelő szóhasználatától.

Kertész Imre (Budapest, 1929. november 9.Budapest, 2016. március 31.[1]) magyargyűlölő zsidó író, műfordító. Önéletrajzi ihletésű, a holokausztról™ és az önkényuralomról szóló műveiért irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki (2002). [2] A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.

Élete

14 éves korában (1943) megjárta Auschwitzot, majd Buchenwaldot, ahonnan a táborok felszabadítása után 1945-ben tért vissza. 1948-ban érettségizett Budapesten. 19481950 között a Világosság, majd az Esti Budapest munkatársa. 1951-ben gyári munkás, 1951-től 1953-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium sajtóosztályának munkatársa, 1953-tól szabadfoglalkozású író és műfordító. Első "műve" a Csacsifogat c. színmű, melyet egy külföldre távozott szerző írt, és Kertész elorozta a művet, beszedve érte jogtalan módon a szerzői díjat. Magyarországon az irodalomban sokadik helyet foglalta el fércműveivel.

2002-ben előbb a romániai és az európai vezetőknek címzett nyílt levélben, majd a Frankfurter Allgemeine Zeitungban megjelent cikkben sokadik aláíróként követelte a kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetemen a magyar nyelvű szakok indítását. A február 22-én „Ceauşescu tanintézete” címmel megjelent írásban az egyetemet többek között a „nemzeti-szocialista éra maradványának” titulálta. Romániában széleskörű lejáratókampány indult ellene emiatt, illetve az egyetem vezetője, Andrei Marga perrel fenyegette meg. Marga később elállt szándékától, mikor kiderült, Kertész csupán aláírója volt a Tudományegyetemet bíráló, 76 neves (köztük több Nobel-díjas) tudós, író által aláírt levélnek, illetve cikknek. Utóbbiban a nagyobb hatás kedvéért emelte ki Kertészt a szerző, Reinhardt Olt.

Berlinben élt

Berlinben élt, mert úgy vélte, a németek alázatosabbak vele, a "sokat szenvedett" zsidóval, de zsidó szokás szerint magyar állampolgárságát is megtartotta. Tartja folyamatosan a kapcsolatot az itthoniakkal, számos meghívásnak tesz eleget, 2007 márciusában a Szegedi Tudományegyetem hallgatóival folytatott interaktív beszélgetést az Auditórium Maximumban. Az esemény után a Szegedi Egyetem c. újság részéről Turi Tímea készített vele interjút Csak a nyelv és semmi más címen, az események képes beszámolójáról Segesvári Csaba, a Délmagyarország fotóriportere gondoskodott.[3]
2013-ban visszajött meghalni az élősdi. "Parkinsonom van, különben soha nem jöttem volna vissza". Egy holokauszt-bohóc voltam címmel jelent meg interjú a zsidó csalóval a Die Zeit című hetilap egyik szeptemberi számában, melyben bevallja, hogy nem holokauszt, hanem holokausztipar létezik, ő maga pedig csak egy holokausztbohóc.
"Egy részvénytársaság lettem, egy márka. A Kertész márka" - mondta Kertész Imre az interjúban. Az interjú készítője szerint az író az utóbbi két évtizedben a német emlékezetkultúra hőse, keresett ünnepi szónok és ünnepelt Auschwitz-túlélő volt, most viszont az egész világ megtudhatja a naplójából, hogy végig "holokauszt-bohócnak" érezte magát. Arra a kérdésre, hogy nem vált-e "egy kicsit holokauszt-iparrá" az emlékezet kultúrája Németországban, azt válaszolta: "nem egy kicsit, hanem teljesen".
2014. augusztus 20-án a zsidó "jobboldali" kormány a legmagasabb állami kitüntetést, a Magyar Szent István Rendet adta át Kertésznek, miután Kertész világéletében a magyarságot gyalázta.

Író és fordító

Első regénye, a Sorstalanság, amit 13 évig írt, többévi várakozás és visszautasítások után jelenhetett csak meg 1975-ben. Sikert előbb külföldön aratott a mű, itthon csak a rendszerváltás után, de főként az irodalmi Nobel-díj átvételekor. A regény főhőse egy kamasz fiú, akit a koncentrációs tábor tapasztalatai érleltek felnőtté, és aki ezért képtelen visszatérni korábbi életéhez. A regény tárgyszerű, már-már dokumentarista stílusa az állítólagos holokauszt újszerű irodalmi megközelítését tette lehetővé. A regényt Koltai Lajos operatőr-rendező ültette át filmre.

A Kaddis a meg nem született gyermekért (1990) folytatás is, válasz is az első regényre. Későbbi műveiben a kelet-európai történelem és társadalom csapdáiba szorított, kiszolgáltatott, tragikus sorsra ítélt egyén sorselemzését adja.

Műveit több nyelvre lefordították. Ő maga németből fordít – többek között a zsidó Sigmund Freud, Hugo von Hofmannsthal, Friedrich Nietzsche, Ludwig Wittgenstein műveit ültette át magyar nyelvre.

  • Sorstalanság (1975)
  • Kaddis a meg nem született gyermekért (1990)

Kertész Imre ars poétikájából

ars poetica no.1

Vegyük észre meg a szöveg magyartalanságait és pongyolaságát!
"A legnagyobb problémát persze az első regényem okozta, a Sorstalanság, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy sokan megírták már, amelyek között nagyon sok rossz változat volt és egy-két jó. De a lényeg az volt, hogy nem szabad azonosulni. Nagyon világosan kellett ismerni a nyelv határait. Nagyon világosan kellett tudni azt, hogy az, aki itten beszél, nem egy valódi hús-vér, hanem egy regényfigura, akinek nyelve van. Tehát csak nyelv és semmi más. És ez az a törvény, amely fegyelemben tart, és amelyet átlépve idegen szövegek keletkeznek. Ez jó és világos kontroll, csak nehéz. Úgyhogy a Sorstalanság megírása közben néha évek teltek el két fejezet között. Nem tudtam beilleszkedni abba a stílusba. Mondom, az elsődleges az, hogy aki beszél, az irodalmi figura, az csak egy nyelv, nem hús-vér valóság. És ahogy hús-vér valósággá próbáljuk tenni, elfuserálódik az egész."[4]

Az irodalom egyetlen eszköze a nyelv és az irodalom fikció, ezeket ismerte fel és alkalmazta Kertész Imre, s ezzel hódította meg a Nobel-díjat osztogat zsidótársait.

ars poetica no.2

Magyarországról a a Die Welt cikkében: "Az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodott a helyzet. Szélsőjobboldaliak és antiszemiták váltak hangadóvá. A magyarok régi káros szenvedélyei - a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam - jobban jellemzők, mint valaha. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek" - jelentette ki. A Die Welt újságírója emlékeztette Kertészt arra, hogy Budapesten született, ott töltötte gyermekkorát, és a buchenwaldi koncentrációs táborból való kiszabadulása után is oda tért vissza. "Nincs az Ön, az irodalom terén rendkívül gazdag országában semmi olyan, amihez kötődne?" - kérdezte az írót. "Az európai kultúra terméke vagyok, egy dekadens, ha akarja, egy gyökértelen. Ne kössön engem Magyarországhoz" - jelentette ki válaszában Kertész. "Elég, hogy az Ön honfitársai zsidóvá tettek engem. A faji, nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik." Jelenti ki a magyarokról Kertész Imre, majd hajtja nyugalomra a fejét Berlinben, azok országában, akik még annak idején Buchenwald-ban (elvileg) azt a rengeteg szörnyűséget tették vele...[5]


Idézetek

Itt az ideje, hogy végre leszögezzük Kertész Imre nem magyar, hanem magyargyűlölő zsidó és ezt ő maga is bevallotta:

Kertész Imre, a "mi" Nobel-díjas"unk" véleménye a magyarságról

Élet és Irodalom 2001.december.21. 4. oldal

2001.július.20. A magyar műveletlenséget ma ismét a magyar kultúrának nevezik.

Egy ostoba rágalomcikk szerint azt mondtam volna egy holland újságnak, hogy "nem meggyőződésből élek itt, a bőröndöm állandóan összecsomagolva" - stb. Hogy nem "meggyőződésből élek itt"?! Ekkora marhaságot biztos nem mondhattam. Nagyon kevés helyen él az ember, úgymond, meggyőződésből. Mondjuk az izraeliek közül sokan tényleg meggyőződésből élnek Izraelben. No de Magyarországon? Itt az ember történetesen megszületik, és vagy életben marad, vagy nem. Meggyőződésről szó sem lehet.

Demokrata 2002.10.23.

“Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?"

"...figyelembe véve tíz év fejleményeit, amióta Magyarország szabad és, úgymond, demokratikus állam, s amely tíz év során még inkább bezártak a „zsidóság” ketrecébe (a műveimmel együtt): mindennek fényében többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett „magyarsággal”, azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával..." ma.hu 2002.10.19

Nem tekintem a magyar nemzet képviselőjének a szélsőséges jobboldalt... nincs olyan európai ország, ahol négy százaléknyi őrült ne lenne.

Interjú a Die Zeit-nek (Népszabadság, 2002. okt. 18.)

“Magyarországon nem tudtam dolgozni. Ön nem tudja az ottani körülményeket elképzelni. Nyílt antiszemitizmus uralkodik. Nyíltan nácik, agresszív nacionalisták lépnek fel a médiában. Egyáltalán nem olyan finom urak, mint Herr Walser. Ez majdnem olyan undorító, mint amilyen a harmincas évek vége felé volt.”

Részletek a Valaki más című könyvéből (Magvető, Budapest, 1997., 168 p.)

“Március van, süt a nap, közel a nemzeti ünnep. …A Margit-híd aluljárójában fehér szakállas vénember, csendőrsárga ruhában, nemzeti színű karszalag, a közepén fekete kettőskereszt, a fején cserkészkalap, árvalányhaj, színes tollak… egy kiöregedett nacionalista Winnetou. Lepedőnyi trikolórba burkolózó fiatalok, öles kokárdák fölött razziázó, gyűlölködőn villanó tekintetek. …ezeket az embereket nem az antiszemitizmusuk, a fékezhetetlen, korlátolt és mindenféle alkalmazkodásra képtelen egocentrizmusuk fogja elveszejteni – ezek a tulajdonságok csupán jelei annak, hogy már régen elvesztek.” (100–101.o.)

“A nyelv – igen, az egyetlen, ami köt. Milyen különös. Ez az idegen nyelv az anyanyelvem. Anyanyelvem, amelyen megértem gyilkosaimat.” (37.o.)

“Szeretem széles berlini ágyamat, amelyen kényelmes és kemény fekvés esik. Ebben az évben mindössze három hónapot töltöttem ott(hon) (Budapesten). Úgy élek, mint egy menekült.” (67.o.)

“A zsidóságom mellett most a magyarokat sújtó diszkriminációt is vállalnom kell; az előzővel semmi bajom, mert annak, hogy úgy mondjam, stílusa van; a másodikat viszont méltánytalannak érzem. Nem magyarságomat sérti, hanem a megszenvedett zsidóságomat, minthogy bármilyen minőségben érjen is diszkrimináció, engem az mindig kizárólag zsidó minőségemben érint.” (146.o.)

“…e kritika engem »magyar írónak« nevez. Kérdés: miért kell engem »magyar írónak« nevezni, holott (többnyire) magyar környezetben játszódó történeteket írok, s (mindig) magyar nyelven? Miért e szinte provokatív állítás tehát: »magyar író«? Nyilván, mert nem vagyok az. …bizonyos körülményeknél fogva nem tartozom (nem tartozhatom) ide, nagyrészt legalábbis nem azoknak írok, (írhatok), akiknek a nyelvét beszélem, s ezt szinte jólesik ennyire világosan megfogalmaznom…” (112–113.o.)

“Ez a nyár, 1993 forró nyara… miért emlékeztet annyira 1944 nyarára? A köröttem bugyogó gyűlölet, a szakadatlanul tevékeny őrület. A »nemzet« fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat. … Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti és faji hovatartozásomat? Csak nem kívánjátok tőlem, hogy – identitásom legyen?” (74–75.o.)

“Antiszemitizmus nélkül ugyan miféle identitása is lenne annak, aki szakadatlanul a maga specifikusan magyar identitásával van elfoglalva? Ugyan mi a magyar specifikum? Így kiélezve többnyire csak negatív állításokban vertikálódik.” (86.o.)

Magyar Nemzet, 2002. november 05.

"...Nem kell nekem se haza, se otthon, se ország – nem tudok mit kezdeni a nemzet fogalmával."

"Nemlétezésre ítélnek, s itt elsősorban zsidó és liberális szerzőkről van szó, akik nem tudnak hová bújni a zsidó orrukkal, a zsidó pocakukkal, a zsidó kopaszságukkal vagy a zsidó göndörkéikkel, és akiket módfelett irritál, hogy én is itt vagyok a magam radikális véleményével, amely szöges ellentéte a bujkáló kaméleon-mentalitásuknak." (Kertész Imre: Mentés másként. Bp., Magvető, 2011, 45. o.)

"sokkal elcsodálkoztatóbb, hogy azelőtt miként tudtam egyáltalán magyarokkal együtt élni. Magyarországon éltem meg a náci időket, itt viseltem a sárga csillagot, itt voltam a gettóban, itt fogtak el a magyar csendőrök"

"(...)Csak Magyarországon találkozott konformista és fasiszta fiatalokkal. Próbáltunk rá magyarázatot találni. Hiába. Ezt nem lehet megmagyarázni. Néha el kell fogadni a tényeket. Magyarország végzet, amelynek se értelme, se magyarázata, és amely egyedülálló Európában. A magyarok görcsösen ragaszkodnak a sorsukhoz. A végén kétségkívül elbuknak, és nem fogják érteni, miért."

"Nem vagyok történész, de Magyarország olyan ország, ahol sohasem volt demokrácia. Abban az értelemben, hogy a demokrácia nemcsak politikai rendszert jelent, hanem olyan szerves folyamatot, amely az egész társadalmat mozgásban tartja. (...) Történelmileg szólva azt várni ettől az országtól, hogy ott majd demokráciát találunk, ennek jószerével semmi értelme."

"A jelenlegi helyzet csak egy újabb illusztrációja ennek a tévedésre való hajlamnak. A magyar állam ma úgy döntött, hogy a nemzeti érdekek védelmében szembeszáll Európával, ami keltheti azt a benyomást, hogy ez visszatérés a szuverenitáshoz. De ismét csak téved. Semmi újdonság. Semmi probléma. És mivel nincs probléma, nincs megoldás sem."

"Auschwitz, a Soa, a történelemnek ezt a lapját Magyarországon nem dolgozták fel. Semmi lelkiismeretvizsgálat. Ez az ország sohasem tette fel magának a kérdést, hogy miért állt rendszeresen a történelem rossz oldalán. Író barátom, Nádas Péter egy nagy elemzést közölt az Élet és Irodalomban 2011 decemberében. Azt mondja, hogy Magyarország autoritarizmusa a "provinciális szellemből" fakad. Alapja a nemzetségek, a törzsek. A köztársaság nem érdekli. Stabil klerikális bázisra támaszkodik, amely a patriarchális szellemet ápolja. A zsidók gyűlölete (a lakosság 2 százaléka), ahogy a cigányoké is (nagyjából 7 százalék) a nemzetről szóló törzsi és primitív vízió kikényszerítéséhez szükséges."

"A cigány kérdés épp olyan fontos, mint az antiszemitizmus. Ha továbbra is módszeresen gyötrik a cigányokat, el fogják veszíteni a türelmüket. Rá fogják szorítani őket arra, hogy erőszakhoz nyúljanak."

"Nagyvárosi ember vagyok, és mindig az is voltam. Egy nagyvárosi ember nem budapestinek vallja magát. A város ugyanis teljes mértékben balkanizálódott. Egy nagyvárosi ember Berlinhez kötődik."

Arra, miszerint találkozik-e még hazájában antiszemita megnyilvánulásokkal, Kertész így válaszolt: "Természetesen igen. Szembeszökőek ezek a politikai életben is. A közszolgálati televízió és rádió a szélsőjobb nyelvén beszél, a független adók pedig a fasizmus nyelvét használják." (2002)

"Nincs bűntudatuk, nemzeti identitástusukat pedig a lehető legegyszerűbben úgy határozzák meg, hogy ők nem zsidók. Sajnos jellemző rájuk az antiszemitizmus."

"Aki a holokauszt előtt antiszemita volt, az potenciális gyilkos, aki utána, az manifeszt gyilkos."

"Engem mindez arra tanít, hogy a gyászban nemcsak keserűség, de rendkívüli erkölcsi tartalék is rejlik. Zsidónak lenni: szerintem ez ma újra elsősorban erkölcsi feladat. Ha a Holocaust mára kultúrát teremtett – mint ahogy ez tagadhatatlanul megtörtént –, célja csakis az lehet, hogy a jóvátehetetlen realitás a szellem útján megszülje a jóvátételt: a katarzist. Ez a vágyam inspirált mindent, amit valaha is létrehoztam."

"Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz – egy bizonyos értelemben legalábbis – felfüggesztette az irodalmat. Auschwitzról csak fekete regényt lehet írni, tisztesség ne essék szólván: folytatásos ponyvaregényt, amely Auschwitzban kezdődik, és mind a mai napig tart. Amivel azt akarom mondani, hogy Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni. [...] A Holocaustnak elnevezett kérdéskört én sohasem próbáltam holmi németek és zsidók közti feloldhatatlan konfliktusnak tekinteni; sohasem hittem, hogy a zsidó szenvedéstörténet legújabb fejezete, amely logikusan követi a korábbi próbatételeket; sohasem láttam az úgynevezett történelem egyszeri kisiklásának, a korábbiaknál nagyobb szabású pogromnak, a zsidó állam létrejötte előfeltételének. A Holocaustban én az emberi állapotot ismertem fel, a nagy kaland végállomását, ahová kétezer éves etikai és morális kultúrája után az európai ember eljutott."

"Erre azonban rárakódott az értékválság, s egy pillanatban az értelmiség rádöbbent arra, hogy nem is lehet értékválságról beszélni, mert ezek az értékek már nincsenek is meg. Voltak, de már nincsenek."

"csodálatos életem volt. Auschwitzi fogoly voltam, aztán megkaptam a legmagasabb német polgári kitüntetéseket, ami mulatságos és megmagyarázhatatlan. De lehetek nagyon egyenes és őszinte? Elég volt. Mindent megkaptam, amit akartam. Azt hiszem, írni sem akarok már"

"Mi lennék Auschwitz nélkül? (...) Semmi és egy senki. Egy átlagember"

"de mi is az a tehetség (,...) egy készség, és van sok író, aki állandóan csak ír, és nem is rossz könyveket, nekem viszont ez a nyelv megtalálásáért folytatott küzdelem volt. (...) Nem én voltam tehetséges, hanem ahhoz kellett tehetséggel rendelkeznem, ami történt velem. Ki kellett ráncigálnom magamból a tehetséget, hogy meg tudjam fogalmazni azt a kivételes dolgot, ami történt velem"

"...mintha valaki mindig visszalökdösné a tollamat, amikor az bizonyos szavakat készül leírni, úgyhogy végül a kezem más szavakat ír le helyettük, amely szavakból egyszerűen sosem kerekedik ki a szeretetteljes ábrázolás, egyszerűen talán mert félő, hogy bennem nincs szeretet, de – uram isten! – ugyan kit is szerethetnék én, és ugyan miért. (...)már rég nem törekszem arra, hogy úgymond, összhangban éljek az emberekkel, a természettel, vagy akár csak önmagammal is, mi több, ebben egyenesen valami erkölcsi nyomort látnék, valami undorító perverzitást, mint egy ödipális viszonyban vagy két rút testvér közti vérfertőzésben." (Kaddis a meg nem született gyermekért)

Egy kommunista cikkéből:

"Lehet, hogy odaát, a tenger túlsó partján, több autó szaladgál az utcákon, lehet, hogy odaát több repülőgép kering az acélkék ég tükrében, az is lehet, hogy odaát, a tenger túlsó partján, messze nyugaton azt mondják, hogy az ő demokráciájuk tökéletes. És mégis... Miért forrong a nép, miért gyilkolják a négereket, miért áll meg időnként a munka a felháborodott munkások vaskezében? Talán mert tökéletes a demokráciájuk? Vagy tudják ők egyáltalán, mint jelent ez a szó: demokrácia?

Pedig semmi különöset. Csak azt, hogy szabad legyen a dolgozó, csak azt, hogy szabad legyen a munka, csak azt, hogy mindenki dolgozó legyen, és egészen mindegy, hogy milyen dolgozó, hogy zsákot vesz-e a vállára, vagy írótollat a kezébe. Ez a demokrácia a szocialista demokrácia, ahol mindenki annyit ér, amennyire hasznára van dolgozó társainak." (Az élet programja, Szikra, 1948)

Zsidókról és másokról, őszintén

"Mindent egybevetve, azokat a bizonyos auschwitzi arcokat cseppet se volt nehéz megértenem: elmondhatom, Buchenwaldot én is hamar megszerettem."

"Az arcuk se volt épp igen bizalomgerjesztő: szétálló fülek, előremeredő orrok, beesett, apró, ravasz fényű szemek. Csakugyan, zsidóknak látszottak, minden tekintetben. Gyanúsnak, és egészükben idegenszerűeknek találtam őket."

"Ez arra volt kíváncsi, ami meg is mosolyogtatott kissé, hogy láttam-e a gázkamrákat. Mondtam is neki: – Akkor most nem beszélgetnénk. – No igen – felelte, de hogy csakugyan voltak-e gázkamrák, s mondtam neki, hogyne, egyebek közt gázkamrák is vannak, természetesen: minden attól függ – tettem még hozzá –, hogy mely táborban miféle is járja. Auschwitzban például számíthatunk rá. Én viszont – jegyeztem meg – Buchenwaldból jöttem. – Honnan? – kérdezte ő, és meg kellett ismételnem: – Buchenwaldból. – Tehát Buchenwaldból – bólintott, s mondtam neki: – Onnan. – Amire azt mondta: – Nos, várjunk csak – merev, szigorú, kissé valahogy már-már leckéztető arccal. – Tehát Ön – s nem is tudom, miért, de szinte egész megilletődötté tett valahogy ez az igen komolyan, mondhatnám némiképp szertartásosan hangzó megszólítása – hallott a gázkamrákról –, s mondtam neki: hogyne. – Mindamellett – így folytatta ő, még mindig ugyanazzal a merev, mintegy a dolgok közt rendet, világosságot teremtő arccal – Ön személy szerint, a saját szemével azonban mégsem győződött meg róla –, s el kellett ismernem: nem."

"No de – így folytatta – fő, hogy vége, elmúlt, s földerülő arccal a házakra mutatva, melyek közt épp csörömpöltünk, érdeklődött; mit érzek vajon most, újra itthon, s a város láttán, melyet elhagytam? Mondtam neki: – Gyűlöletet. – Elhallgatott, de hamarosan azt az észrevételt tette, hogy meg kell, sajnos, értenie az érzelmemet. Egyébként őszerinte "adott helyzetben" a gyűlöletnek is megvan a maga helye, szerepe, "sőt haszna", és föltételezi, tette hozzá, egyetértünk és jól tudja, hogy kit gyűlölök. Mondtam neki: – Mindenkit. – Megint elhallgatott, ezúttal már hosszabb időre, utána meg újra kezdte: – Sok borzalmon kellett-e keresztülmenned? –, s azt feleltem, attól függ, mit tart borzalomnak."

"– Kérdeztem tőlük aztán, hogy anyámról nincs-e véletlen valami értesülésük, s mindjárt mondták, hogyne, mégpedig örvendetes: él, egészséges, pár hónapja itt a házban járt, ők maguk látták, beszéltek vele, énutánam kérdezősködött. Hát mostohaanyám? – kíváncsiskodtam még, s megtudtam: – Bizony, ő már közben férjhez ment. – No – tudakoltam –, és kihez vajon? –, s a névnél most is elakadtak. Egyik azt mondta: – Valami Kovács, ha jól tudom –, a másik meg: – Nem, nem Kovács, inkább Futó. – Mondtam: – Sütő –, s most is örvendve bólogattak, bizonykodtak: – Úgy van, persze, Sütő –, ugyanúgy, mint előbb. Sokat köszönhet neki, "tulajdonképp mindent", mondták el aztán: ő "mentette át a vagyont", ő "bújtatta a nehéz időkben" – így fogalmazták. – Talán – tűnődött el Fleischmann bácsi – sietett egy kicsit – s ezzel az öreg Steiner is egyetértett. – Végeredményben azonban – tette ő hozzá – érthető –, amit meg viszont a másik öreg ismert el."

"Hanem aztán mégse tudtak megállapodásra jutni, mivel a hang a vizet, a csendőr meg viszont a tárgyakat kívánta előbb kézhez kapni, és a maga sorrendjéből egyikük sem engedett. Végül aztán a csendőr igen megneheztelt: – Büdös zsidók, még a legszentebb kérdésből is üzletet csinálnátok! – ezt az észrevételt tette. S fölháborodástól meg utálkozástól is csak úgy fulladozó hangon ezt a kívánságot intézte még hozzánk: – Akkor dögöljetek csak szomjan!"

"Bármennyire meglepett, mikor utánaszámoltam, mégis való tény: Auschwitzban mindössze három teljes napot töltöttem csak tulajdonképp el."

"Buchenwaldban is van krematórium, természetesen, de mindössze csupán egy, s ez itt nem a tábor célja, nem a lényege, a lelke, az értelme – mondhatom bátran -, hanem csak olyanokat égetnek el benne, akik már a táborban múlnak ki, a tábori élet rendes körülményei közt,..."

"Próbáltam alkudni, hivatkoztam mindenre, még az egyenlőségre is. – Di bist nist ká jid, d’bist á ségec, te nem zsidó – rázta azonban finnek ismert módján, a fejét erre. Kérdeztem tőle: – Akkor mért vagyok itt? – Honnan tudja én aztat? – vonta vállát. Mondtam néki: – Rohadt zsidó! – Attól még nem adok olcsóbban – válaszolta."

"Régi szokásainkat új helyekre is mindig magunkkal visszük, úgy látszik: mondhatom a kórházban magamnak is számos régi megrögzöttséggel, beidegződéssel kellett még eleinte megküzdenem."

"Így is jöttem rá: még Auschwitzban is lehet, úgy látszik, unatkozni – föltéve, hogy az ember kiváltságos. Várakoztunk, vártuk – ha meggondolom, azt tulajdonképp, hogy ne történjen semmi. Ez az unalom, együtt ezzel a furcsa várakozással: azt hiszem, ez az a benyomás, megközelítőleg, igen, ez jelentheti valójában igazán Auschwitzot – már persze az én szememben."

"Mindez (az ún. elgázosítás, amelyről csak hallott, valószínűleg a tábor felszabadítása után – a szerk.) nem egyszerre, inkább apránként jutott értésemre, mindig újabb részletekkel kiegészülve, némelyeket vitatva, másokat helybenhagyva, s újabbakkal is megtoldva. Közben – hallom – végig igen szívesek hozzájuk, gondoskodás, szeretet veszi őket körül, a gyermekek labdáznak meg énekelnek, s az a hely, ahol megfullasztják őket, igen szép, gyep, liget meg ágyások közt fekszik: ezért is keltette mindez végül némiképp bizonyos tréfák, valahogy affajta diákcsíny érzését bennem."

"Nem is felelt a köszönésemre, mivel a környéken köztudott dolog róla, hogy nem szíveli a zsidókat. Ezért is lökött oda pár dekával kevesebb kenyeret. Viszont azt is hallottam, hogy így marad néki több fölöslege a fejadagokból. És valahogyan, a mérges pillantásából meg az ügyes mozdulatából, abban a percben egyszerre meg is értettem a gondolatmenete igazságát, amiért nem is lehet szívelnie a zsidókat: akkor ugyanis az a kellemetlen érzése lehetne, hogy becsapja őket. Így azonban a meggyőződése szerint jár el, s egy eszme igazsága kormányozza a cselekvését, ami már viszont – beláttam – egészen másvalami lehet, persze."

"Annyit azért megértettem, hogy a "vizsgálatot" – ezt a kifejezést alkalmazta – csak holnap szándékszik megtartani ügyünkben, majd utána máris a csendőrökhöz fordult oda, az egész teret betöltő hangon megparancsolva nékik, hogy addig is, vigyék "az egész zsidó bandát" oda, ahová őszerinte tulajdonképp valók, azaz a lóistállóba, és zárják oda be őket éjszakára."

"Aztán meg a péknek a példája is az eszembe jutott, s megkíséreltem elmagyarázni a lánynak, nem őt gyűlölik valójában, vagyis hát nem őt magát, a személye szerint – hisz végeredményben nem is ismerhetik –, hanem inkább csak az eszmét, hogy "zsidó". Akkor meg kijelentette, ő is ugyanezen gondolkozott az előbb, merthogy alapjában nem is pontosan tudja, mi az. Annamária ugyan mondta neki, hogy hiszen ezt mindenki tudja: egy vallás. De őt nem ez, hanem az "értelme" érdekelte. – Elvégre az embernek tudnia kell, miért gyűlölik – vélte. Megvallotta, eleinte semmit se értett az egészből, és roppant fájt látnia, hogy megvetik, "pusztán csak azért, mert zsidó": akkor érezte először, hogy – mint mondta – valami elválasztja az emberektől, s hogy ő máshová tartozik, mint emezek. Azután gondolkodni kezdett, könyvekben meg beszélgetésekben is megpróbált utánajárni a tárgynak, és így ismerte föl: éppen ezt gyűlölik benne. Az volt ugyanis a nézete, hogy "mi, zsidók mások vagyunk, mint a többiek", hogy ez a különbség a lényeg, és emiatt gyűlölik a zsidókat az emberek. Azt is említette, mily sajátságos dolog ennek a "különbözőségnek a tudatában" élnie, s hogy hol egyfajta büszkeséget, hol meg inkább valami szégyenfélét érez miatta."

"Máskor meg peckes járású, domború mellkasú ember, rögtön megismertem: az auschwitzi katonatiszt karjáról virítottak felém a betűk. Egy nap a keze alá is kerültem, s mondhatom, úgy igaz: jó embereiért még a tűzbe is megy, nem terem viszont nála babér a léhűtők s az olyanok számára, akik másokkal kapartatnák ki a gesztenyét – ahogy ezt ő maga, saját szavaival, a munka kezdetekor bejelentette. Másnap aztán Citrom Bandival ezért is csusszantunk át egy másik kommandóba inkább."

"Végtére csak itt is összeültek, mondhatnám: összedugták a fejüket igen valószínűen, ha ugyan nem is épp diákok, természetesen, hanem meglett, felnőtt emberek, esetleg, sőt minden bizonnyal, ha meggondolom, urak, tekintélyes öltözékben, szivarral, rendjelekkel, csupa parancsnok vélhetően, akiket e percben nem lehet zavarni – így képzeltem. Egyikük aztán kigondolja a gázt: egy másik mindjárt a fürdőt, egy harmadik a szappant, egy negyedik megint a virágokat teszi hozzá, s így tovább. Némelyik ötletet esetleg huzamosabban is vitathattak, javítgathattak, míg másoknak viszont mindjárt megörültek, s felugorva (nem tudom, miért, de ragaszkodtam hozzá: felugrottak) egymás tenyerébe csaptak – mindez igen jól elgondolható volt, legalábbis az én számomra."

"Időközönként engem is föl-fölvittek egy emeleti kis szobába, ahol a két orvos működött, egy fiatalabb meg egy korosabb: én az utóbbinak voltam a páciense,..."

"Akkor, aznap is tapasztaltam, hogy ugyanaz a feszélyezettség, ugyanaz a bőrviszketeg, ügyetlenség fogott köztük némelykor el, amit még odahazulról ismerek, mintha valami nem egész volna rajtam rendjén, mintha nem egész egyeznék a rendes eszménnyel, egyszóval: némiképp valahogy, mintha zsidó volnék, s ez mégis, fura dolog kissé, utóvégre is zsidók körében, egy koncentrációs táborban, úgy találtam."

"– Nem pokolnak kell-e – kérdezte – elképzelnünk a koncentrációs tábort? – és azt feleltem, sarkammal közben néhány karikát írva lábam alá a porba, hogy ezt mindenki a maga módja és kedve szerint képzelheti el, hogy az én részemről azonban mindenesetre csak a koncentrációs tábort tudom elképzelni, mivel ezt valamennyire ismerem, a pokolt viszont nem. – De ha, mondjuk, mégis? – erősködött, s pár újabb karika után azt feleltem: – Akkor olyan helynek képzelném, ahol nem lehet unatkozni –; márpedig, tettem hozzá, koncentrációs táborban lehetett, még Auschwitzban is – már bizonyos föltételek közt, persze."

"– Másrészt – folytattam –, az ebben a hiba, mondhatnám hátrány, hogy az időt viszont el is kell tölteni. Láttam például – mondtam neki – foglyokat, akik négy, hat vagy éppen tizenkét esztendeje voltak már, pontosabban: voltak még mindig meg – koncentrációs táborban."

"Most már meg tudnám mondani néki, mit jelent az, hogy "zsidó": semmit, nékem s eredetileg legalább semmit, míg csak el nem kezdődnek a lépések."

Németekről

"A németekről is sok különféle nézet jutott el mindjárt a fülemhez. Így számosan vallották, mégpedig főként a már tapasztalatokkal is rendelkező idősebbek közül, hogy bármi legyen is a zsidókról való felfogásuk, alapjaiban – amint ezt egyébiránt mindenki tudja, – a németek tiszta, becsületes, rend-, pontosság- és dologszerető emberek, akik másoknál is megbecsülik, ha ugyanezekkel a jellemvonásokkal találkoznak; nagyjában-egészében valóban, az én tudomásomnak is körülbelül ez felel meg róluk, s gondoltam, bizonyára annak is hasznát láthatnám majd náluk, hogy a gimnáziumban valamennyit a nyelvükből is elsajátítottam."

"Azért a német katonákon itt körülöttünk nyomát se láthattam zavarnak vagy ijedelemnek. Emlékeztem a hazai riadalmakra ilyenkor, s ez a megvető nyugalom, ez a sérthetetlenség is tette itt egyszerre pontosabban is érthetővé előttem azt a fajta tiszteletet, amivel odahaza általában a németekről beszéltek. Két villám formájú vonás is csak most tűnt szemembe a gallérjukról. Így is állapíthattam meg, hogy eszerint hát az SS-ek hírneves alakulatához tartozhatnak, amelyről otthon is sokat hallottam már. Kijelenthetem, cseppet sem találtam őket veszedelmeseknek: kényelmesen föl s alá jártak, cirkáltak az oszlopok egész hosszában, kérdésekre válaszoltak, bólogattak, némelyőnket szívélyesen háton vagy vállon is veregettek."

"S hiába, hogy jól láttam például az arcukat, a szemük vagy hajuk színét, egy s más személyes vonásukat, sőt hibájukat, bőrük egy-egy pörsenését, mégse egész tudtam valahogy megkapaszkodni mindebben, mégis, már-már valahogy kétkednem kellett: csakugyan, mindennek ellenére is alapjaiban hozzánk hasonlók haladnak-e itt az oldalunkon, végeredményében körülbelül mégiscsak ugyanabból az emberi anyagból valók, lényegében véve?"

Cigányokról

"Oda-vissza, a blokkparancsnok irányításával, meglehetős utat kellett megjárnunk, s ez az út érdekes település mellett vezetett: a drótkerítés mögött a szokott pajták, köztük furcsa nők (az egyiktől hamar el is fordultam tüstént, mivel nyitott ruhájából épp kicsüngött valami, amihez a naptól fénylő fejű, kopasz kisded tapadt görcsösen oda), és még furcsább férfiak, általában ugyan viseltes, de végtére mégiscsak olyan öltözékben, amilyet az emberek odakint hordtak, a szabad életben, hogy úgy mondjam. Visszajövet aztán már magam is tisztában voltam vele: ez a cigányok tábora. Meg is lepődtem kissé: odahaza a cigányokról körülbelül mindenki, magam is tartózkodóan vélekedtem, természetesen, de hát ez ideig még sose hallottam róla, hogy ők is bűnösök. Épp akkor érkezett egy szekér, ott a kerítésük mögött, amit kisebb gyerekek húztak, vállukon kantárral, akárcsak a póni lovak, mellettük nagy bajszú ember lépdelt, kezében ostorral. A rakomány pokrócokkal letakarva, de a sok résen, rongyon keresztül kenyér, mégpedig fehér cipók kandikáltak, félreismerhetetlenül ki: ebből is következtettem, hogy minálunk egy fokkal, úgy látszik, azért mégiscsak magasabban állnak." (Sorstalanság)

További művei

  • A nyomkereső (1977)
  • Detektívtörténet (1977)
  • A kudarc (1988)
  • Az angol lobogó (elbeszélés, 1991)
  • Gályanapló (1992)
  • Jegyzőkönyv (1993)
  • A holocaust mint kultúra (esszé, 1993)
  • Valaki más: a változás krónikája (1997)
  • A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt (1998)
  • A száműzött nyelv (2001)
  • Felszámolás (2003)
  • K. dosszié (2006)

Irodalma

  • Scheibner Tamás – Szűcs Zoltán Gábor szerk.: Az értelmezés szükségessége (L'Harmattan Kiadó, Budapest, 2002.)
  • Vári György: Kertész Imre (Kijárat Kiadó, Budapest, 2003).
  • Szirák Péter: Kertész Imre (Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2003)

Irodalmi Nobel-díj

2002. október 10-én irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki Stockholmban. Kertész Imre kapta meg első magyarként az irodalmi Nobel-díjat, „egy írói munkásságért, amely az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”.

Díjai

Video

Külső hivatkozások


Jegyzetek

  1. Forrás: https://kuruc.info/r/2/156994/ Megtörtént, amire vágyott: Kertész Imre "végképpen elszakadt Magyarországtól". Kuruc.info, 2016. március 31. (Hozzáférés: 2016. március 31.)
  2. Szerinte: Az anyanyelvem egy kis szigetnyelv, így a munkáim német nyelven terjedtek el – a Nobel-díj a magyar irodalom számára is kitüntetés.
    Számomra nagyon érdekes, hogy a díjat a holokausztról™ szóló, valamint diktatúra-ellenes műveimért kapom.
    Így oktat ki: Ez valami nevelő célzatot is jelenthet a kelet-európai országok számára.
    Idézet Kertész Imrétől, FAZ.NET :: Frankfurter Allgemeine :: Nobelpreis: Imre Kertész: „Endlich Sicherheit“ elérve: 2008-11-03
  3. Szegedi Egyetem
  4. Idézet Kertész Imrétől, l. Szegedi Egyetem a Szegedi Tudományegyetem lapja, 2007/8. sz. ápr. 16.
  5. http://andgond.blogspot.com/2009/11/kertesz-imre-faji-nemzeti-hovatartozas.html

Kapcsolódó

Hivatkozás