Méhely Lajos: A zsidó rituális gyilkosságokról

A hu-Rightpedia wikiből
Rituális gyilkosság

Méhely Lajos: A zsidó rituális gyilkosságokról

Csöndes falusi magányomban éppen a Cél utolsó revíziójával foglalkoztam, amikor baráti kézből megkaptam annak az útszéli zsidó újságnak az aug. 30.-i számát, mely már hosszabb idő óta azzal iparkodik a félművelt emberek figyelmét magára vonni, hogy engem személyemben, emberi méltóságomban s tudományos és társadalmi tekintélyemben a legarcátlanabb módon inzultál. Az inzultus forrására való tekintettel teljesen fölösleges volna erre a piszkolódásra reagálni, mert szinte égbekiáltó bűn, ha én egy immár hosszú múltra visszapillantó, mindig a haza és nemzet érdekeit szolgáló s világszerte megbecsült munkásságom közepette ilyen, részben aljas, részben hülye támadásokra ügyet vetek. Azonban mégsem szabad mellettük szó nélkül elmennem, mert az egész nemzetnek, sőt az egész emberiségnek főbenjáró érdeke, hogy végre tisztán lásson abban a borzalmas kérdésben, amelyben a zsidók a legnagyobb álnoksággal s a legbrutálisabb eszközökkel törekszenek a nem zsidó népeket a felvilágosítástól elzárni s a teljes tudatlanság sötétségében megtartani.

A Cél olvasóinak már elmondtam, hogy az az alantjáró ponyvatermék, illetőleg a benne névtelenül köpködő tintakukac milyen gonosz célzatossággal iparkodott engem abba a látszatba belesodorni, mintha én az ú. n. „vérváddal” akarnék a zsidók ellen izgatni. Amikor ezt határozottan kikértem magamnak, akkor megint újabb és újabb vádak és förmedvények zúdultak reám, világos bizonyítékául annak, hogy itt tervszerű hajsza, valóságos embervadászat folyik ellenem, aminek nyilván az célja, hogy engem — ha lehet — megfélemlítsenek s visszariasszanak attól, hogy a rituális gyilkosságokról kilátásba helyezett tanulmányomat megírjam és közzétegyem.

Ez ugyanis a zsidóknak régi és sokszor bevált taktikája, amelyről nagyon jellemző tapasztalatokat mond el pl. Ottokar Stauf, aki mikor meghirdette, hogy „Der Ritualmord” című könyvét ki fogja nyomatni, akkor a bécsi zsidó lapok rögtön az államügyész után kiabáltak s a „Wiener Morgenzeitung” című cionista újság nem átallotta ezt a régi osztrák nemest azzal meggyanúsítani, hogy még rituális gyilkosságot is képes elkövetni, csak hogy állítása igazságát bebizonyítsa.1

De a jelzett könyv mindezek ellenére is megjelent s az én tanulmányom is meg fog jelenni, akár tetszik a zsidók társadalmának, akár nem; nem azért, hogy a zsidók ellen izgassak, mert ezt bámulatos tökéletességgel elvégzik ők maguk s én, mint sok száz zsidó egyetemi hallgatóm bizonyíthatja, sohasem tettem, hanem azért, hogy eleget tegyek az igazság követelményének és honfitársaimmal beláttassam, mennyire elérkezett az ideje, hogy végre kinyíljon a szemük. Egyelőre azonban még egy kis türelmet kell kérnem, mert az idevágó rengeteg és soknyelvű irodalom áttanulmányozása nem könnyű feladat. Azonban addig sem hagyhatom magamon száradni a legújabb förmedvény mocskos vádjait.

1. Hamisítás!

A kloakába való héber újság azt állítja, hogy miután egy másik, hasonszőrű „tudós” idézetét idézem, egyszerűen meghamisítom az eredeti szöveget. Ebben a boldog felfedezésében diadalittasan üvölti: „Méhely tanár úr hamisít, hamisít, hamisít rendületlenül!” Lássuk tehát, hogyan és mit hamisít?

A Talmudból (Traktat Kethuboth f. 102. b.) Stauf von der March szerint idéztem ezt a passzust: „Ha valaki meghal s kiskorú gyermeket hagy hátra és az atya örökösei azt mondják: nagyra nőjön nálunk, de az anya azt mondja: nálam nőjön nagyra, akkor a gyermeket az anyánál s nem az öröklésre jogosultaknál kell hagyni, mert fennforog a veszély, hogy a húsvéti ünnep előestéjén levágják”.

Stauf v. d. March eredeti szövege emígy hangzik: „Wenn einer (ein Jude) stirbt und hinterlässt einen Sohn und es sagen die Erben des Vaters (dessen Brüder): er werde gross bei uns, aber die Mutter sagt: er werde gross bei mir — so lasse man ihn bei der Mutter und nicht lasse man ihn bei den Erben. Es trifft der Fall zu (!!), dass sie ihn möchten schlachten am Vorabend des Osterfestes.” Most pedig azt kérdezem, hol itt a hamisítás? Aki csak egy hajszálnyit is konyít a német nyelvhez, láthatja, hogy én Stauf v. d. March szövegét csaknem betű szerinti hűséggel adtam vissza s ha ebben az a ponyvatermék mégis hamisítást lát, akkor teljes mértékben igazat kell adnunk a Talmudnak, amely — megint Stauf v. d. March szerint* — azt mondja: „Háromféle van, ami szemtelen : az állatok közt a kutya, a madarak közt a kakas s Izrael a népek közt.2”

2. Hazugság!

„Amíg egyetlenegy vérvád-esetet nem igazol, nem bizonyít, addig hitvány és hazug minden mondat, amit a vérvádakról lefirkantani merészel. Megírtuk, hogy felelőtlen, ostoba és tudatosan valótlan az, amit Méhely tanár úr állít és mindaz, amit a vérváddal kapcsolatosan hirdet.”

Ez a fanatizmus önkívületében fakadt rugdalódzás azonban senkit ne izgasson, mivelhogy a zsidó manőver elengedhetetlen kellékei: az alakoskodás, a csalás, hazugság és a mindent legázoló brutalitás, mert hiszen „ha a keresztények tudnák, hogy mi mit tanítunk ellenük, nem agyonütnének-e mindnyájunkat” — kérdezi a Talmud (Dibbre David, 37.).

S hogy a nemzsidó népek valahogy rá ne jöjjenek a zsidók borzalmas erkölcseire, azért arra tanítja őket a Talmud (Iore deah 159, 2. Haga.): „Legyetek képmutatók, amennyire csak lehet, hogy annál jobban félrevezessétek a keresztényeket.” Íme, ez a fentebbi műfelháborodás igazi forrása; de mivel bennünket a mi erkölcsi érzésünk és tanaink mindennek az ellenkezőjére köteleznek, azért nekünk csak igazat szabad mondanunk. Az igazság pedig az, hogy nemcsak „egyetlenegy vérvád-eset”, hanem a kiderült rituális gyilkosságok százai ismeretesek, amelyek nagy része bírói ítélettel van hitelesen megállapítva. Sok szó helyett idézem Julius Streicher Nürnbergen megjelenő „Der Stürmer” című lapjának 1934. évi május havában kiadott „Ritualmord-Nummer”-jét, melyben Kr. e. 169-től—1932-ig nem kevesebb, mint egyszáz harmincegy rituális gyilkosság van felsorolva,3 de „mily sok ezer, vagy talán százezer maradt még földerítetlenül” — mondja a szerző.

Amennyiben pedig azt állítaná valaki, hogy csak a bíróilag megállapított esetek jöhetnek számba, ilyenekben is bőségesen válogathat az olvasó s ezekkel szemben minden tagadás már nem is gonoszság, hanem egyszerűen hülyeség.

3. Törvényszék elé!

Múlt havi közleményemben a tiszaeszlári gyilkosságról szólva megismételtem a Cél 1933. nov. számában mondottakat: „Ha ez égbekiáltó bűn megtörténtét — általánosan ismeretes okokból — akkor nem is lehetett bírói ítélettel kimondani, a világirodalomban és minden komoly magyar ember lelkében kitörülhetetlen igazságként van elkönyvelve.”

E szavaim a bulvárlap héberét annyira felháborították, hogy ügyészért és törvényszékért kiabál, akik „ezt a szavakkal és rágalmakkal vagdalódzó egyetemi tanárt tanítsák meg már végre arra, hogy amit a vérvádról ezekben a vészterhes időkben leír, azért felelnie kell”.

Valóban felelnie kell és felel is; a felelet pedig az, hogy tessék a sok közül legalább a következő komoly és tudományos szakszerűséggel megírt műveket elolvasni: Christian Loge: Gibt es jüdische Ritualmorde? 1934, Ottokar Stauf v. d. March: Der Ritualmord, 1933, Albert Monniot: Le Crime rituel chez les Juifs, 2. kiad., 1914, Bary József: A tiszaeszlári bűnper, 1933, és ha csak annyi judicium van az olvasóban, mint a legprimitívebb nubanégerben, úgy be kell látnia, hogy itt, éppen úgy mint a trieszti Simon (1475), a damaszkuszi Thomas szerzetes (1840), vagy a Hruza Ágnes (1899) bírói ítélettel igazolt esetében, szintén egy borzalmas valósággal állunk szemben!

A nyíregyházi törvényszék ugyan, állítólag bizonyítékok hiányában, felmentő ítéletet hozott, ezt azonban kellő világításba helyezi egy és más, Monniot művében is részletesen tárgyalt körülmény.

Íme néhány szemelvény:

A 273. lapon: „Egész Izrael talpra állt és az ő félelmetes anyagi eszközeivel rajta volt, hogy Magyarországot felforgassa, úgy, ahogy ezt később Franciaországgal kellett tennie a Dreyfuss afférben”.

A 275. lapon: „A tárgyalás tartama alatt — jún. közepétől aug. 3-áig — az arany óriási mozgalma ment végbe Nyíregyházán. Hat hét alatt a posta 152 ezer frankot kézbesített, mely összeg csak néhány német városból érkezett. 55 ezer fr. jött Franciaországból, végül három kiküldött az Alliance Israélite Universelle tartalékát hozta, melynek mértékéről az nyújt fogalmat, hogy csak a frankfurti kiküldött 250 ezer frankra szóló hitellevéllel volt ellátva”.

A 276. lapon: „Rothschild azzal fenyegetőzött, hogy ha az affér nem végződik felmentő ítélettel, aláássa Magyarország hitelét. Evégből Tisza miniszterelnök titkos utazásokat tett Nyíregyházára”.

Úgy-e, mindez oly világos, akárcsak bengáliai fénnyel volna megvilágítva!

Egyébként ebben az ügyben az utolsó szót az osztrák parlament egyik ülésén mondták ki, melyről a Libre Parole 1899. nov. 15-iki száma ekként számol be:

„Schneider képviselő, mikor a polnai gyilkosság4 tárgyában emelt szót, szemlét tartott az utóbbi idők rituális gyilkosságai fölött és a tiszaeszlári eset kapcsán a következő mozzanatot elevenítette fel.

Ma, amikor az az ember már halott, semmi akadálya sincs, hogy megmondjam, miképpen okolta ő meg a felmentő ítéletet, Andrássy gróftól (a Monarchia akkori külügyminiszterétől) — mert róla van szó — azt kérdezték, hiszi-e, hogy rituális gyilkosság történt?
— Óh, felelte Andrássy, eziránt semmi kétség sincs; ez be van bizonyítva; erről vitatkozni sem lehet.<br — Hát akkor miért mentették fel a bűnösöket?<br — Azért, mert az elítélést követő napon a nép valószínűleg húszezer zsidót agyonütött volna s akkor ki adjon nekünk pénzt, ha nincsenek többé zsidaink?<br — Íme, folytatta Schneider, ez a tiszaeszlári felmentő ítéletnek a magyarázata.<br Felkiáltás a baloldalon: Kinek mondta ezt Andrássy?<br Lichtenstein Lajos herceg felállva: Én vagyok az, akinek mondta. (Élénk izgalom és hosszan tartó mozgás)”.5<br

Ennyi bizonyára minden komoly és jóhiszemű ember szemében elegendő bizonyíték, azonban, ha a héber újság még ezek után is azt óhajtaná, hogy a társadalom (természetesen az ő társadalmuk) gondoskodjék arról, hogy engem elnémítsanak, úgy megsúghatom neki, hogy a nemzsidó társadalom (és csak ez fontos), az én működésemről már régen és végérvényesen megalkotta a maga, az ú. n. tisztességes zsidók előtt sem ismeretlen véleményét.

Ide iktatom e vélemény néhány legfrissebb vonását:

A. Ricardo Jorge, a lisszaboni egyetem tanára, mint a Lisszabonban szept. 14—25. tartandó XII. nemzetközi zoológiái kongresszus elnöke, f. évi július 30-án kelt saját kezű levelében olyan elismerő szavakkal hívott meg erre a kongresszusra, hogy azok olvasásakor minden becsületes magyar embernek gyorsabban verne a szíve.

Egy másik nagy és szintén nemzetközi kongresszus elnöke f. évi aug. 9-én kelt levelében a külföldi szaktársak kérésére hív meg engem s a költségek megtérítését is kilátásba helyezi.

Egy valóságos államtitkár f. évi júl. 22-én kelt levelében írja: „Örömmel adom át a miniszter úrnak azt az üzenetét, hogy az ő nagyrabecsülésében éppen olyan magasan állsz, mint régen”.

Egy külföldi egyetem nagynevű tanára írja múlt heti születésnapomra: „Egyesült lelkesedéssel énekeljük: Üdv a napnak, amelyen megjelentél”.

Ugyanakkor számos levél és távirat érkezett egyetemi tanároktól, főpapoktól, bíráktól, tábornokoktól, hazafias táboroktól és sok-sok volt tanítványomtól. Ez utóbbiak között nem egy olyan lélekemelő elismeréssel és megindító ragaszkodással emlékszik meg tanári és társadalmi működésemről, hogy ennek vértjéről a héber ripőkség és gonoszság minden nyila lepattan. Miután az igazságot lebrutalizáló zsidó újság az én személyemet már rituálisan elintézte, a hazafias pietizmus álarcával is megpróbálkozik s kegyes szemforgatással turbékolja, hogy „amikor ennek a kis nemzetnek olyan súlyos a helyzete, minden jó magyar embernek fokozott kötelessége, hogy az összetartásért és a lelki egységért dolgozzék”.

Tapasztalatlan gyermekekre, vagy zsidó bérencekre talán hatással lehet ez a kenetteljes zsolozsma, de öntudatos magyar férfiak már aligha fognak lépre menni, mert a magyarság már a maga bőrén tapasztalta meg ezt a módszert s tudja, hogy a Janus-arc mögött ott vigyorog a shylocki kárhozat.

Nekünk, jó magyaroknak, valóban össze kell fognunk, de a mi sorainkban nincs helyük a zsidóknak, mert nem akarunk ezután is olyan balgák lenni, hogy kígyót melengessünk keblünkön.

Tételesen bizonyítható, hogy a zsidók fajvédelmi törvényei minden nemzsidónak a gyűlöletét, megkárosítását s — ha lehet — kiirtását parancsolják. Így a Sohar (a Talmudnak leggyűlölködőbb része) kijelenti, hogy „a zsidónak, aki egy keresztényt megöl, a paradicsomban a legmagasabb hely jut” (1, 38, b.).

Az Aboda Sepher Or Israel (177. b.), valamint a Jalkut Shimoni (245, c és 277.) mondja, hogy „A zsidó, aki egy keresztényt megöl, Istennek tetsző cselekedetet visz véghez” s „a zsidókat még az ünnepeknek sem szabad meggátolniuk, hogy egy keresztényt lemészároljanak (Pesachim 48. b.).

A Talmudból még akár egy zsákkal lehetne ilyen „gyöngyszemeket” összegyűjteni s amennyiben a héber újság szememre veti, hogy nem idéztem, a Talmud melyik részéből merítettem azt, hogy „hogy a zsidók Istenének a keresztény gyermek, de különösen a leánygyermek vére, nagyon kedves áldozat”, kioktathatom, hogy ez a Kabbala (Sepher Halk) jeruzsálemi kiadásának 156. lapján ilyen értelemben található: „Csodálatos, hogy a tisztátalan (t. i. a nem zsidó) szüzek vére a mennynek mégis olyan jó illatú áldozat”. Egyébként a beavatottak tudják, hogy a rituális gyilkosság áldozatainak legtöbbje 3—5 éves leánygyermek volt.[6]

Ha mindezeken végigtekintünk, borzalmas igazságként mered reánk a zsidóknak a Talmudból kiáradó irtózatos gyűlölete minden nem zsidó iránt, már pedig egy kiváló zsidó mondja az „Allgemeine Zeitung des Judentums” c. újság 1907. évi 45. számában, hogy „a Talmud éppoly élesen, mint találóan jellemzi a zsidó lelkiséget”.

Mindezek tudatában irtózattal fordulunk el ettől a lelkiségtől s nemzetünk fennmaradása iránt tartozó kötelességünknek ismerjük, hogy az ilyen lelkületű embereket távol tartsuk magunktól és minden intézményünktől. Éljék ők a maguk életét s legyenek, mint az ő Ignotusuk (Veigelsberg Leó) óhajtja, „nach ihrer eigenen Facon” boldogok, de tőlünk maradjanak távol s ne iparkodjanak rajtunk megvalósítani azt a minden zsidót eltöltő talmudi szentenciát, mely szerint „Isten csak a zsidók kedvéért teremtette a világot” (Schene luchoth habberith, 124, 2.).

Mi nem irigyeljük az ő világukat, de nekünk is megvan a magunk világa, amelyet hogy megóvhassunk, sohasem szabad megfeledkeznünk arról az „összefogásról”, amikor a zsidók — a magyarság örök gyalázatára — a Parlament pincéiben, a Batthyány-palotában és szerte az országban szadista kéjjel ölték halomra a legjobb magyarokat! „Izrael népének élete nem egyéb, mint folytonos harc a faj ösztöne, vagyis a szemita ösztön ellen, mely a hébereket Moloch, a gyermekevő Isten, a föníciaiak szörnyeteg bálványai felé vonzza”, — mondja mély értelműen Edouard Drumont, a jeles francia publicista, a Monniot könyvéhez írt előszó IX. lapján.

E szavak némi bepillantást engednek a zsidó szadizmus eredetébe, mert tudnunk kell, hogy Moloch (eredetileg Adra-Melech) a, föníciaiak és a karthágóiak „bikanyakú Istene”, akinek kegyeiért saját gyermekeiket áldozták fel imádói. Ez a rituális véráldozat eredete s a föníciaiakkal szomszédos kánaáni zsidók tőlük vették át a rituális gyilkosság szokását. De istenüket is innen vették, mert Ábrahám El-Shaddai-ja és Mózes Jahvéja, Molochhal azonos „vérengző és bosszúálló Isten”, aki a zsidóknak megígéri, hogy „minden népeket fel fogsz falni, melyeket én adok a kezedbe” (Mózes 5. k., 7, 16).

Nekünk magyaroknak tehát nyitva kell tartanunk a szemünket, hogy fel ne falattassunk.

(Betiltva.com)

Források

  • 1. Ottokar Stauf von der March, Der Ritualmord, Hammer-Verlag, 1933, 192. l.
  • 2. O. Stauf v. d. March, Der Ritualmord, 1933. 204. l. (Dreierlei ist unverschämt: der Hund unter den Tieren, der Hahn unter den Vögeln und Israel unter den Völkern”.
  • 3. Ebből 11 eset ismeretes Magyarországról.
  • 4. Ez t. i. a Hruza Ágnes esete.
  • 5. Albert Monniot, Le Crime rituel chez les Juifs, 2. kiad., 1914, 276. és 277. lap.
  • 6. Itt most csak mellesleg említem meg a babiloni Talmudnak (Abodah sarah, 37a.) azt a förtelmes tanítását, hogy a három éves és egy napos nemzsidó leánygyermek már elhálásra alkalmas (Dr. Erich Bischoff, Das Blut im jüdischen Schrifttum und Brauch, 1929. 86. l.).