Marschalkó Lajos

A hu-Rightpedia wikiből

Marschalkó Lajos

Marschalkó Lajos

Hajdúböszörmény, 1903. szept. 11. - München, 1968. máj. 20.

Édesapja Marschalkó Gusztáv, a böszörményi gimnázium matematika-fizika szakos tanára - az I. Világháború frontján kapott haslövés miatt bekövetkezett haláláig. Édesanyja Galánffy Ágnes zeneszerző, zongoraművész. 1960. júniusában halt meg Budapesten, ahol 1936-tól élt.

Pályafutását nemzeti eszmeiségű lapoknál kezdte: a Fehér Újság, a Magyar Jövő, majd a Hajdúföld munkatársa, 1934-től a Debreceni Újság felelős szerkesztője volt.

Érettségi után

Az érettségi után - 1921-ben a Debrecenben megjelenő első antibolsevista magyar lap, a Fehér Újság belső munkatársa lett. Bújta a könyvtárakat és lassan kitárult előtte a nemzetközi bolsevizmus egész horizontja. Megérezte a roppant veszélyt és átvirrasztott éjszakák után rájött, hogy ezzel az óriási erőt jelentő veszéllyel csak akkor tudunk szembeszállni, ha alaposan megismerjük és nem csak üres antibolsevista szólamokkal - de az ellenfél fegyvereit ismerő tudással szereljük fel szellemi fegyvertárunkat. Összegyűjtötte és áttanulmányozta az antibolsevista írók munkáit, a bolsevizmusról készült statisztikákat és minden útszéli antiszemita propagandától függetlenül, rá kellett jönnie a bolsevizmus és a zsidóság dualizmusára. És hogy ez így volt - ez nem Marschalkó Lajos bűne volt, akit halála napjáig antiszemitának bélyegeztek azok, akik vagy tagadták, vagy butaságból nem vették tudomásul ennek a megállapításnak az igazságát. Mert Marschalkó Lajos nem volt antiszemita, csak fajtáját - a magyarságot - védte foggal-körömmel ez ellen a fenyegető veszedelem ellen.

Debrecen

Marschalkó Lajos évtizedeken át élt a kálvinista Rómában - Debrecenben - míg azután 1934 tavaszán Budapestre hívta őt Hubay Kálmán, a Gömbös Gyula alapította Függetlenség és Esti Újsághoz. Rövidesen a több százezer példányban megjelenő lapok vezércikkírója lett, és az ő cikkeinek volt köszönhető, hogy a reggel megjelenő Függetlenség az ország legnagyobb példányszámú lapja lett. Közben fáradhatatlanul képezte magát és már ekkor megkezdte azt az ideg és szívet gyilkoló munkát, ami azok tulajdonsága, akik tudják, hogy kevés az élet és sok az elvégezni való. Sohasem volt semmiféle pártnak tagja, a Népszava mégis rásütötte a „zöld bolsevista“ jelzőt. Szerkesztőségi munkája mellett a könyvek egész sora került ki a keze alól. Óriási feltűnést keltett a Tiszaeszlár című könyve, melyben leleplezte a Magyarország meghódítására irányuló zsidó összeesküvést.

Budapest

1936-ban Budapestre költözött, s ettől kezdve regényíróként is szerepelt a fővárosi lapok hasábjain. A Függetlenség főszerkesztője.

Azután megírta a Kik árulták el 1918-ban Magyarországot című könyvét, amely világosan és érthetően tárta fel az 1918-19 évi magyar történelem hátterét. Ezt a könyvet is az antiszemita irodalom sárga indexére tették, mintha a szerző tehetett volna arról, hogy úgy a magyar, mint az orosz bolsevizmus vezetőinek 90 százaléka zsidó volt.

Emigráció

1945-ben Németországba emigrált. 1947-ben a magyar hatóságok mint háborús bűnöst kikérték a Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól, de a megalapozatlan kiadatási kérelmet elutasították, mert semmiféle pártban, szervezkedésben soha nem vállalt szerepet. A "Népbíróság" távollétében halálra ítélte.

Az emigráció éveit Münchenben töltötte. Fizikai munkásként kereste kenyerét egy gyárban, míg éjszaka írta cikkeit, könyveit. 1951 szeptembere és 1954 decembere között a Csűrös Zoltán és Ráttkay R. Kálmán szerkesztette "Új Magyarság", 1960 és 1962 között a montreali (Kanada) "Összetartás" főmunkatársa, 1955-ben az "Új Magyar Jövő" társszerkesztője lett. 1954-től a Süli József alapította londoni "Hídfő" című című lap vezércikk-írója, 1960-tól haláláig főszerkesztője.

1954-ben Nyírő József-díjban részesült.

A zsidók hódításának végső elemzését az 1965-ben már emigrációban megjelent Országhódítók című könyvében adta. Felvilágosító munkájának koronáját a Világhódítók című művével tette fel, úgy írva meg könyvében az igazságot, hogy az a világhódítók teljes haragját és bosszúját hívta ki maga ellen. Nem csak feljelentések tucatjai, de a fenyegető levelek százai próbálták megfélemlíteni és elvenni idejét a további munkától. De a böszörményi hajdú vér állta az ütéseket, és a felelet az Országhódítók című munka volt. A Világhódítók közben három angol nyelvű kiadást ért meg Amerikában anélkül, hogy azért fillérnyi honoráriumot is kapott volna.

Már Németországban jelent meg Egyedül Sztálin ellen című könyve Mindszenty hercegprímásról, amelyet nyomon követett a Dél-Amerikában kiadott Vörös vihar, a magyar antibolsevista küzdelem remek dokumentációja.

Számos nemzeti szellemű lapban jelentek meg rendszeresen írásai, de az ötvenes évek közepétől a Londonban kiadott és Süli József által szerkesztett Hídfő főmunkatársának szegődött. Süli József halála után, 1960-ban Marschalkó vette át a lap szerkesztését, és vezette annak ügyeit egészen 1968. május 20-án bekövetkezett haláláig.

A részben Mátray Lajos írói néven írt cikkeit a nyugati magyar emigráció számos orgánuma közölte. Közöttük a Délamerikai Magyar Hírlap, Délamerikai Magyarság. Hungarian Week, Hungária, Képes Magyar Világhíradó, Krónika (New York), Magyar Egység, Magyar Nemzeti Ifjúság, Magyar Nők, Magyarok Útja. Nyugati Magyarság, Szabad Magyar Világ, Szabad Magyarság. Szabad Nemzet, Szittyakürt.

1960-ban látott napvilágot szerkesztésében a "Hídfő Trianoni Almanach", amely a Trianonról szóló könyvtárnyi irodalom mindmáig kiemelkedő alkotása.

Két végén égette élete gyertyáját

Marschalkó Lajos két végén égette élete gyertyáját. Szegény volt, mint a templom egere. Nappal valamelyik müncheni gyár hideg raktárhelyiségében dolgozott, hogy aztán éjjel - mint korunk Mikes Kelemenje - odaüljön kopott íróasztalához és már-már a megszállottság határán bogozza problémáinkat és mindmáig megoldatlan kérdéseinket. Tűz volt, mindig égett, és még a halál rózsáival arcán is kereste a régi Magyarország elesettségének okait, és senkit és semmit nem kimélve vonta le azok következményeit.

Judáspénzért hiába próbálták megvenni. Nem kellett volna többet fizikai munkát végeznie, utazhatott volna szabadságra, még csak nyilatkoznia sem kellett volna, csak éppen hallgatnia és nem írni többet, nem üzenni többet a szétszórt magyarságnak. De ő a golgotás utat választotta és égett, örlődött napról-napra, éjszakáról éjszakára.

Irányt mutató világítótorony volt az ő mőködése a magyar publicisztikában. Rátermettsége már otthon is a legjobb magyar újságírók közé emelte, és meghozta számára az egyik legnagyobb példányszámú és minden tekintetben kitűnő nemzeti jellegű újság, a Függetlenség szerkesztői pozícióját. De az emigrációban se tört le, amint az számos otthoni kiváló újságíróval idekint történt, hanem még emelkedett, még tovább fejlődött. Soha se hanyatlott, hanem mindig csak fejlődött, egészen a legutolsó írásáig. Az emigráció huszonhárom éve alatt a magyar nemzetpolitikai szellemiségnek ő lett az igazi fáklyavivője. Megszámlálhatatlan kitűnő cikkei mellett a Világhódítók, az Országhódítók, és a Fiala Ferenccel közösen írt Vádló bitófák című dokumentációs művek az emigrációs magyar könyvkiadás legkiválóbb termékei közé tartoznak.

1968. május 20-án hunyt el Münchenben.

Sírkövére ezt vésték: "Istenért, hazáért és szabadságért - mindhalálig".

És most idézzünk néhány nevesebb kortársának nekrológjából, amelyek a nagy vátesz halála után láttak napvilágot különböző emigrációs sajtótermékekben.


Dr. Málnási Ödön

történész többek között a következőket írta a Hídfő 1968 junius 10-i vezércikkében:

„...Tizennyolcéves korában ismertem meg, amikor vele együtt hárman írtunk egy debreceni hetilapot. Azóta, 47 éven keresztül tartott hatalmas nemzeti lelkesülését igazában csak akkor értem meg, ha vissza emlékszem, hogy mekkora hévvel, tűzzel indult el végig áldozatos magyar újságírói pályáján. Közben megjárta a kisértés hegyeit, amelyeken annyi más magyar tollforgató adta el hitét, lelkét. De Marschalkó Lajos megalkuvásmentesen, áldozatosan járta végig a magyar népszolgálat útját. (...) Negyvenhét éven keresztül azon a rögös életúton járt, amelyet előtte Istóczy Győző, Bartha Miklós, Prohászka Ottokár, Méhely Lajos, Milotay István, Kolozsváry-Borcsa Mihály és Bosnyák Zoltán törtek fel járható magyar úttá, közülük Méhely, Kolozsváry-Borcsa és Bosnyák vértanúságukkal megpecsételten. (...) Azt mondhatom, hogy aki 1957-ben megírta a Világhódítók-at és 1965-ben az Országhódítók-at, az szíve utolsó összeszorulásakor nyugodtan csinálhatott életmérleget: ezért a két könyvért is érdemes volt élni.“


Wass Albert

a magyar Erdély élő lelkiismerete - eképpen emlékezett a Kanadai Magyarság hasábjain:

„... Marschalkó Lajos hitet tett a maga módja szerint s hite alapján élte életét, nemzetét szolgálva. Izzó magyarságában öklelt, mint a bika, védte a magyar gyepűt köröm-szakadtáig, utolsó lehelletéig, mert mást nem tehetett. Önmagát adta életének minden percében s véres betűkkel viselte homlokán a jelszót: „ne bántsd a magyart!“ Ember ennél többet nem tehet, minthogy önönmagát veti küzdelembe, amikor nemzetéért síkra száll. Marschalkó Lajos élete egyetlen nagy síkra-szállás volt, elejétől végéig. Hogy jobban remegett alatta a föld, mint mások alatt? Ez az óriások kiváltsága, avagy balsorsa, asszerint, hogy a megrendülő föld s a felszakadó szikla milyen pillanatnyi változásokat okoz közvetlen környezetében. Az igazi nagy eredmények csupán a kihatások és összefüggések hosszú láncolatainak során mutatkoznak majd s az abból fakadó gyümülcsöket jövendő nemzedékek új sarjai élvezik. A gyepűk viaskodó óriásainak csak a küzködés jut, meg a sebek, amiket nyílt ellenség, vagy pártütő barát fegyvere okoz.

Sok sebből vérzett Marschalkó Lajos ezen az átokkal sújtott magyar gyepűn. Emlékezetének adassék tisztelet: bármilyen mélyre hasítottak is olykor a sebek, a magyar szó hitet tett harcosa meg nem hátrált soha és nem roskadt térdre senki emberfia előtt.

Az egyre szegényebbé karsztosodó magyar őrgerincen most már üresen marad a helye. Gyöngemarkú utódok között nem akad olyan, ki elejtett fegyverét fölragadni merné. De ha lesznek még valamikor, akik kőbe véssék a magyar írás e hősi korszakát, fölróhatják majd arra a magányos sziklára: „Itt állt és küzdött a nemzeti eszme védelmében, szemközt a világgal, az utolsó óriások egyike!“

De az ő számára ma már ez se fontos. Óriások természetrajzához tartozik - s ez különbözteti meg őket a törpéktől - hogy amit tesznek, azt nem elismerésért, érdemrendekért, csengő aranyakért teszik, hanem egyszerűen azért, mert lelki alkatuk olyan, hogy másként nem tehetnek. Minden porcikájukkal élik azt, amiben hisznek s lelkük minden izzó erejével hitet tesznek amellett, amit élnek.

Sokasodnak a törpék ezen a földön s az óriások rendre kivesznek.“


Fiala Ferenc

pedig így búcsúztatta a harcostársat és barátot:

„Ha valaki igazul és őszintén írta le ezt a szót: Mindhalálig - az Marschalkó Lajos volt. Mert mit is mond tulajdonképpen? Nem azt, hogy valakit mindhalálig szeretek, vagy kötelességemet mindhalálig teljesítem - hanem valami ennél sokkalta, százszorta többet. Valami nagy gondolatnak, eszmének hűséget fogadni és mindvégig kitartani mellette, akármilyen formában is jöjjön értünk a halál, vagy ami néha még annál is rosszabb, a keserves, szenvedésektől meggyötört élet. Olykor könnyebb meghalni, mint egy gondolat, egy eszme megszállottjaként élni. Nem törődni a mindennapok keserveivel, a ránk szórt rágalmakkal, hazugságokkal, de következetesen menni az úton a bizonytalannak látszó, de mégis szent cél felé. Hűnek lenni valamihez - Mindhalálig - még akkor is, ha néha úgy érezzük, hogy hiábavaló a harc, mert nem kedvez nekünk a szelek járása és nem a mi javunkra fordul a történelem kö-nyörtelen kereke. Koldusszegényen küzdeni valami láthatatlan és megfoghatatlan ideálért, amit úgy hívnak: elveszett Haza - Magyarország.

Akik olvasták Marschalkó már-már prédikációnak is beillő írásait, azok hívei és rajongói lettek. Akiket joggal támadott - azok ellenségeivé váltak. Mert ellensége sok volt, mint minden igaznak. Marschalkó Lajos nem volt a harmadik úton járó vándora a magyar életnek. Alámerült a magyar történelem végtelen mélységeibe és tudta, hogy nálunk minden harmadik út katasztrófával végződött, mert nem vagyunk a megalkuvások népe. Nem önhibánkból, nem, de ilyenné tett bennünket a mögöttünk elsuhant ezer esztendő. Mert vajon lehetett volna-e harmadik utas megegyezést találnunk a Mohi puszta tatárjaival vagy háromszáz évvel később az ozmán hódítókkal? És Rákóczi kuruc forradalma nem azért indult-e, mert az akkori harmadik útba belepusztult volna az ország és nép? Igaz, Majténnyal végződött, de 1848 egyenes következménye volt a közben eltelt másfél-század harmadik utas, népet és országot veszejtő csendjének. És vajon 1956 őszének véres áldozathozása elkerülhető lett volna-e, ha az ország megalkuszik a moszkvai zsarnoksággal és a prágai tavasz sorsát választja? Vannak olyan csillagórái a történelemnek és népeknek, amikor csak egyetlen út járható - akár az életet, akár a halált jelenti is.

Ezt tudta és hírdette a Hajdúböszörményből elindult és a bajor rögök alatt pihenő Marschalkó Lajos, aki életét áldozta ezért a gondolatért. Mert azt adta ajándékba népének és nemzetének, mintegy követendő például. Koldusként élt, de úgy gondolkodott, mint egy fejedelem. Krőzusként szórta lelke kincseit az emigrációban, amely ha befelé néz, talán elszégyelli magát, hogy nem tudott többet biztosítani ennek a ragyogó léleknek...“


Mi volt Marschalkó Lajos bűne

amit az „örök humanisták“ a mai napig nem tudtak neki megbocsátani, és legszívesebben a föld színéről is eltörölnék emlékét? Idézzünk most néhány sort a Világhódítók című fő munkájából:

„...A népgyilkosságnak ebben a klasszikus korszakában egészen különleges helyet foglal el Magyarország. Ez a szerencsétlen nép még a trianoni megcsonkítottságban is 560.000 zsidónak adott békés és nyugodt hazát. Kun Béla első diktatúrája után sem sujtotta a zsidóságot a magyar nép bosszúja, jóllehet a kommunista uralom népbiztosai, helyi komiszárjai csaknem kivétel nélkül zsidók voltak. A két világháború közötti időben az ország 9 millió holdnyi szántóterületéből 1.100.000 hold volt zsidók kezén. A budapesti házak 51 százalékát, a nemzeti jövedelem 30 és a nemzeti vagyon 25 százalékát egy hat százalékos zsidó kisebbség birtokolta. Mikor pedig a német megszállás után az állami hatóságok leltározták a zsidók alig száz év alatt összeszedett vagyonát, kiderült, hogy csak aranyban, ezüstben, drágakövekben 19 vagon kincs állott a zsidóság rendelkezésére, miközben az egész Magyar Nemzeti Bank aranya elfért 12 vagonban. Ezt az egész vagyontömeget az amerikai hatóságoktól később hiánytalanul visszakapta a zsidóság.

Magyarország még 1943-ban is a zsidóság utolsó menedéke volt Európában. Mégis, mikor megtörténik az összeomlás és az országot elözönlötték Sztálin hordái, az ószövetségi bosszúnak olyan rémségei szakadtak az ártatlan magyar népre, amelyek példátlanul állanak az emberiség történelmében. A szovjet szuronyok árnyékában visszatértek a moszkvai kommunista emigránsok, akik kivétel nélkül zsidók voltak: Rákosi-Roth Mátyás, Gerő-Singer Ernő, Vas-Weinberger Zoltán, Péter-Auspitz Benjámin, a magyar-országi GPU terrorfőnöke, Farkas Mihály (Wolff Izrael), Gábor-Greiner Andor, Révai József (Kahána Mózes). Nyomukban pedig jött az a sok-sokezer ifjú makkabeus, akik ép bőrrel szabadultak a „fasiszta“ rendszer munkásszázadaiból s akik most egyszerre a magyarországi MVD terroristái, rendőrezredesei, rendőrtisztjei, a vidéki városok párttitkárjai és rendőrkapitányai lettek. A budapesti gettóból szinte hiánytalanul szabadult az a kétszázezer zsidó, akit az úgynevezett magyar „nácik“ soha nem szolgáltattak ki a németeknek.“

Nem az eszelősök, de az okosak és tisztánlátók fanatizmusával védte a magyarság igazát - és a túloldalon állók szemében ez volt a legnagyobb bűne. Magyar volt, istenhívő és szocialista. Megváltoztathatatlan ortodoxiával védte nemzetét és fajtáját anélkül, hogy dogmák rabja lett volna. Otthon és külföldön rásütötték, hogy antiszemita. Pedig nem volt az, illetve nem ő volt a hibás, hogy belenézve a magyar szociológia boszorkánykonyhájába - olyan dolgokat látott, aminek likvidálása nem csak magyar, de zsidó érdekeket is szolgált volna - ha lett volna belátás azokban, akiket először elvakított a maguk gazdasági, másodszor pedig harctéri sikerük a második világháború végén. Szerette volt mondani, hogy Hitlert nem a németség, hanem a zsidóság termelte ki, és félő - ha így mennek tovább a dolgok -, hogy a soviniszta-fasiszta cionizmus az, amely valahol, egy még az idők mélyében rejlő új Hitler bölcsőjét ringatja.

A végső megoldást - csakúgy, mint nagy elődei - a cionista gondolat teljes beteljesedésében látta, azaz, hogy mindenki, aki zsidónak érzi magát, menjen haza Izraelbe, és éppen úgy mondjon le a páncionista elméletről, mint ahogyan le kell mondania a világ békéjének érdekében a németeknek a pángermán, az oroszoknak a pánszláv gondolat beteg ideáljáról is. De Marschalkó Lajos mindezen gondolatokat egyesegyedül és csakis magyar szempontból nézte - mert ismerte a dolgok összefüggését, és kutatásai közben rájött, hogy a magyarság sorsa három nagy erő - pánszláv, pángermán és a zsidóság világuralmi törekvése - alakulásától függ.

Rendszerváltás?

Az utóbbi években sok szó esett nemzeti körökben az úgynevezett „rendszerváltás“ elmaradásáról, elszabotálásáról és annak okairól. Hallhattunk, olvashattunk bizonyos „forgatókönyvekről“, „rózsadombi tizenhármakról“ – hogy csak két fő témakört említsek –, de ezek a felvetések végül még a magát nemzeti elkötelezettségünek meghatározó oldalon is a fantáziálás kategóriájába utaltattak, sőt egyes „nemzetiek“ már odáig jutottak, hogy nyugodt szívvel kijelentették: “Magyarországon befejeződött a rendszerváltás“. Aki másképpen látja a dolgokat, azt nemes egyszerűséggel divatos manapság fantasztának, megrögzött antiszemitának vagy elmebetegnek nyilvánítani.

A múltba néző és jövőbe látó Marschalkó már az ötvenes évek elején azzal tette magát “nevetségessé és hiteltelenné” kortársainak szemében, hogy megjósolta, mi fog történni Magyarországon a kommunizmus bukásának pillanatában. Jóslatait félelmetesen igazolta az idő.

Mert a nyolcvanas évek végén, amikor szembe kellett volna nézni ezzel a problémával, kasszandrai intelmei már réges-régen falra hányt borsóként peregtek le a „kommunizmus bukását“ ünneplő magyarságról. Pedig Marschalkó Lajos látnok volt, ugyanúgy, ahogy őt megelőzően szegény Kuthy Lajos vagy Istóczy Győző. Mindhármukat rémlátónak tartotta a saját kora, és legjobb esetben kinevették őket. A történelem azonban igazolta Marschalkó minden sorát és szinte hihetetlen, hogy valaki ennyire előre láthatta a magyarságra leskelődő veszélyeket, buktatókat. De nem hittek neki! Nem hitték, hogy létezik olyan hatalom, amely ezt a célt elérheti.

Aztán jöttek – jöhettek – a magyar hazafit magukban újra felfedező „világpolgárok“. Jöttek a George Sorosok, a Tom Lantosok és a többi százak, ezrek és azóta is jönnek rendületlenül, mert nemrég Magyarhonban is elhangzott a jólismert jelszó: „túl kevesen vagyunk!“ És az ország tárt karokkal várta ezeket a “jótevőinket”, tanácsadóinkat, mert ezt megelőzőleg a nyolcvanas évek kezdetétől belülről is megkezdődött a puhitás. Előbujtak rejtekhelyükről a „demokratikus ellenzék“ immár világhírű antikommunistái, a Demszky Gáborok, a Tamás Gáspár Miklósok, az Antall Józsefek, a Göncz Árpádok és a többiek, hogy maguk között felosztva a terepet, tervszerűen levezényeljék itt a milliók által óhajtott rendszerváltozást. Igy adódhatott, hogy mára a kommunista diktatúra egykori társutasai és haszonélvezői lettek a legnagyobb antikommunista ellenállók, Péter Gábor és hasonszőrű társai utolsó leheletükig élvezve a „rendszerváltás“ biztosította kiváltságaikat, ágyban, párnák közt fejezhették be gyalázatos életüket, sőt ráadásul még diszsírhelyekben is részesültek néhányan közülük, mialatt magyar mártírok ezreinek dögtemetőkben, jeltelenül elkapart holtteste hiába várja a minden embernek kijáró végtisztességet.

Marschalkó Lajost a maga korában még a nemzeti elkötelezettségű magyarok nagy része is fantasztának tartotta, ugyanúgy, ahogy a mai tisztánlátók, a mai magyar Kasszandrák is csak hitetlenkedő mosolyokat aratnak az agymosott tömegember szemében. A magyarság tragédiájának egyik újra és újra visszatérő oka, hogy évtizedek kellenek, mig végül a saját kárán végre rádöbben valódi prófétáinak igazára.


A fáklyák sorsa

, hogy másoknak világítanak, de közben magukat hamvasztják el.

Talán eljön egyszer az idő, hogy Marschalkó Lajos nagy irodalmi hagyatéka kiszabadul ebből a mesterséges sötétségből és írásait, tanulmányait odahelyezheti majd egy késői forráskutató, ahová valók: az egyetemes magyarság asztalára. Addig azonban a mi kötelességünk, hogy tovább őrizzük a világító mécses fényét és úgy adjuk át majd egyszer a jövőnek Marschalkó Lajos hagyatékát, mint az egész magyarság féltett kincsét. Mert még sokkal tartozunk nemcsak Marschalkó Lajosnak, hanem magunknak is. Tartozunk írásainak egyetemes kiadásával. Tartozunk irodalmi hagyatékának feldolgozásával, és főleg adósok vagyunk eme nagy magyar vátesz életrajzának megírásával.

Mert Marschalkó Lajos írásai, megállapításai sajnos napjainkban is aktuálisak, sőt ha jobban körülnézünk elsötétült világunkban, aktuálisabbak mint valaha. Az igazi háborús bűnösök még mindig itt élnek közöttünk, és háborítatlanul űzhetik több évszázados, sőt évezredes mesterségüket. Most éppen Irak van napirenden, de ha nem vigyázunk, ha nem ébredünk fel, holnapra bárki sorra kerülhet.

Emlékezzünk Marschalkó Lajos testamentumának soraira:

A világhódítók hatalmát csak az igazság kimondásával törhetjük meg.


Hivatkozások