Norman Finkelstein

A hu-Rightpedia wikiből
Norman Finkelstein

A szerző előszava a holokauszt-ipar c. könyvéhez.

Mi a könyv

A könyv a holokauszt-ipar anatómiája és egyben vádirat ellene. A következő oldalakon tanúbizonyságot teszek arról, hogy a holokauszt nem más, mint a nemzeti szocialisták által zsidókon elkövetett tömegirtás erősen ideologizált megjelenítése. Az ideológiák természetéhez hűen, ez is, ha ugyan gyengébb fonódással, a valóság talajában gyökerezik. A holokauszt valójában nem átfogó mű, inkább részletekből összetett alkotás. Bázisdogmái fontos politikai és társadalmi érdekeket szolgálnak. Valójában a holokauszt egy nélkülözhetetlen ideológiai fegyver. Ennek köntöse mögé bújva csempészte be magát a "feláldozott nemzet" szerepébe a világ egyik legerősebb katonai hatalma, amelynek az emberi jogokat tekintve, statisztikája szörnyűséges képet nyújt. Ugyancsak e fegyver segítségével jutott az Egyesült Államok legsikeresebb etnikai csoportja külön "áldozati státuszához". Ebből a látszólagos "áldozati létből" nem csekély osztalék származtatható le. Ezek egyik legfontosabbja a mindennemű kritika elleni immunitás, teljesen függetlenül attól, hogy az jogosult vagy sem. Hozzátehetem, hogy mindazok, akik ezt a védettséget élvezik, értelemszerűen a benne rejlő erkölcsi korrupció szerves részei. Ebből a szemszögből tekintve Elie Wiesel személye, mint a holokauszt hivatalos szóvivője, nem a véletlen műve. Szerepe elvállalására nem humánus meggyőződése és nem is irodalmi lángesze ösztökélte. Wieselt a holokausztban rejlő dogmák megrendíthetetlen kihangsúlyozása és a járulékos érdekproduktumok vezérlik.

Indíttatások

Könyvem megírásához az első indíttatást Peter Novicks iránymutató irodalma, The Holocaust in American Life adta, amelyet egy brit irodalmi folyóirat számára szántam. Novickkal folytatott kritikus dialógusom részleteit a következő oldalakon bocsátom rendelkezésre, ahol az ö kutató munkájára többször hivatkozni fogok. A The Holocaust in American Life jobbára egy provokáló hangulatú, összefoglaló gyűjtemény, mintsem velős kritika, amely a nagy elismerésnek örvend hagyományos amerikai leleplező-történet műfajok közé sorolható be. Mint legtöbbje a leleplező irodalmak képviselőjének, Novick is a tarthatatlan állapotokra mutat rá. The Holocaust in American Life egy provokáló és olvasmányos, de mellőzi a gyökerekig hatoló kritikát. Alapvetően elfogadott tényeknek nem kérdez utána. A könyv természete nem általános, se nem ösztökél elgondolkodásra. Egyszerűen elfoglalja helyét az elfogadott "mainstream"-szemlélettel szemben, és az elvárásoknak megfelelően élénk, olykor vegyes reakciókat váltott ki az amerikai médiakörökben. Novick elemzésének központjában az "emlékezés" áll. Ez az "emlékezés", amely annak idején a méltó csodálat tárgya volt, már jó régóta a legüresebb fogalom, amely elvesztette egykori megbecsülését. Novick Maurice Halbwachs előtt jelképesen térdet hajtva igyekszik bizonygatni a "holokauszt- emlékeit" formáló aktualitásokat. Korábban, másgondolkodású intellektuális körök egyrészt nagy horderejű politikai szavakkal, mint "hatalom" és "érdek", másrészt az "ideológia" fogalmával érveltek. Napjainkra mindebből csak a megbékélő és minden politikai karaktert nélkülöző "kívánság" és "emlékezés" nyelvezete maradt meg. Mégis, éppen Novick tényfeltáró adatai bizonyítják, hogy a holokausztra való emlékezés elsősorban leplezett érdekek ideológiai terméke. Novick szerint a holokausztra való emlékezés céltudatosan kiválasztott téma, és "gyakran" túlzásokba esik. A kiválasztás feltétele nem egy "elöny-hátrány-analizis" terméke vallja, hanem egy spontán döntés "nélkülözve minden további következmény figyelembevételét". A bizonyítékok éppen ennek az ellenkezőjét igazolják.

Személyes háttér

Engem a nemzeti szocialisták, zsidókon elkövetett tömeges emberirtását illetően személyes indítékok motiváltak. Apám és anyám túlélték a nemzeti szocialisták varsói gettóit és koncentrációs táborait. Rajtuk kívül minden rokonuk a nemzeti szocialisták áldozata lett. Legelső emlékeim a zsidók tömeges kiirtására, ha ezt így számra vehetem, az volt, amikor az iskolából hazajövet tekintetem anyáméval találkozott, amint ő 1961-ben az Eichmann-ügyet követte nagy érdeklődéssel a televízióban. Szüleimet csak 16 évvel a tárgyalás előtt szabadították ki a koncentrációs táborból, s ahogy nekem feltűnt, egy áthidalhatatlan szakadék választotta el az eseményektől. A nappali falán anyám családtagjainak képei csüngtek. Apámé a háborúban eltűntek. Soha nem tudtam igazán felfogni, mi is kötötte őket rokonaikhoz. Hasonlóképpen nem tudtam elképzelni, mi is történt velük. Ők, anyám lány- és fiútestvérei valamint szülei, és nem nénikéim vagy nagyszüleim voltak számomra. Visszaemlékezem, gyerekként 18-szor olvastam el John Hersey a "Wall" és Leon Uris "Mila"-ját. Mindkét kötet a Varsói Gettó emlékeit dolgozta fel regény formájában. (Még emlékezem, amikor anyám azon panaszkodott, hogy a "Wall" lázas olvasásába belemerülve nem szállt ki időben, a földalatti megállójában munkába menet). Akármennyire is akartam, nem tudtam, még egy pillanatra sem, belehelyezni magam szüleim múltba nyúló mindennapjába. Őszintén szólva, még mai napig sem.

Germekkor

Mégis találtam egy fontos támpontot; eltekintve azon fantomszerű jelenségektől, nem emlékezem olyasmire, hogy a nemzeti szocialisták szörnyűségei behatoltak volna gyermekkorom világába. Ez elsősorban annak az eredménye lehetett, hogy családomon kívül senki nem tanúsított különösebb érdeklődést a történtekre való emlékezésekre. Gyermekkori barátaim körében rendszeresen olvastunk a napi eseményekről, és lelkesen beszélgettünk azokról. Valójában, őszintén szólva, nem tudok egyetlen barátomra vagy azok szüleire visszaemlékezni, akik csak egyszer is anyám vagy apám megpróbáltatásai felől kérdeztek volna. Nem hallgatag részvételről volt szó. Egyszerű érdektelenségnek vettem. Ilyen megvilágításban, évtizedekkel később, amikor már a holokauszt-ipar gépezete olajozottan működik, a szörnyűségek kiokádását nem lehet csak szkeptikusan értékelni.

Újrafölfedezés

Maga a tény, hogy Amerika zsidósága a nemzeti szocialisták állítólagos tömeges zsidómészárlását "újra felfedezte", számomra néha visszataszítóbb, mint az, hogy egyáltalán feledésbe merült. Igaz és való, szüleim belül ették magukat szenvedésük miértjét keresve, hiszen amin átmentek nem kapott soha nyilvános igazolást. De kérdem én, nem volt az így helyesebb, mint a zsidóság mártírumának jelenleg is tartó gátlástalan kizsákmányolása? Még mielőtt a zsidók tömeges kiirtásából holokauszt lett, az adott témához csak egy pár tudományos munka állt rendelkezésre. Mint pl. Raul Hilberg: "Die Vernichtung der europäischen Juden" vagy emlékirat, mint pl. Viktor Frankl: ".. trotzdem Ja zum Leben" és Ella Lingens-Reiners: "Prisoners of Fear". Mégis, ez a szerény drágakő gyűjtemény jóval nagyobb értékekről tanúskodik, mint a könyvtárak és boltok polcait plafonig betöltő sablonos irodalomhalmaz.

A szülők

Bár szüleim egészen halálukig szinte minden nap újraélték a múltat, életük vége felé mégis teljesen elvesztették érdeklődésüket a holokauszt-színjátékban. Apámnak volt egy élete végéig hű barátja, auschwitzi táborlakó, egy megvesztegethetetlen baloldali, aki elvből visszautasította a német kártérítést. Végül ugyanez az ember az Yad Vashem Holokauszt-emlékmű igazgatója lett. Láthatóan visszafogva és nyílt csalódottsággal mesélte apám, hogy még ő is, barátja, a holokauszt-ipar áldozatává esett és meggyőződését a hatalom és haszon szolgálatába állította. Amikor a holokauszt megjelentetése egyre képtelenebb formát öltött, anyám szívesen és cinikusan idézte Henry Fordot: "A történelem üres duma". A túlélők története - mindannyian KZ-lakók és az ellenállás hősei voltak- odahaza szolgáltak forrásként az erőt adó emlékezésre. John Stuart Mill ismerte már régebben föl; hogy kevésbé visszakérdezett valóságok "nem sokáig hatnak valósként, mert az elferdített értelmezések során elveszítik hitelességüket."

Hamisítások

Szüleim gyakran kérdeztek felháborodásom oka után, amit a zsidóság nemzeti szocialisták által elkövetett bűntetteinek meghamisítása és kizsákmányolása váltott ki bennem. Ennek alapokat egyszerűen; arra használják, hogy Izrael állam elvetendő politikáját és ehhez Amerika segítségét törvényesít. De létezik egy személyes motívum is. Aggódom családom üldöztetésének igaz emléke miatt. A holokauszt-ipar Európa kizsebelését célzó "szükségben szenvedő holokauszt - áldozatok" fedőnév alatt folyó kampánya, leértékelte a mártíromság erkölcsi formátumát, egy Monte Carló-i kaszinó fogadási tétjére. Mégis, aggodalmaimtól eltekintve, meg kell őriznünk a történelmi hagyományok egység és azért harcolnunk kell. Amint azt könyvem utolsó oldalain aláhúztam, a nemzeti szocialisták által zsidókon elkövetett tömeges emberirtás szolgáljon tanulmányként, nem csak a németek vagy nemzsidók, hanem mindannyiunk megismerésére. Ha valaha is, mi a zsidók tömeges elpusztításából tanulni akarunk, akkor, meggyőződésem szerint, annak fizikai dimenzióit csökkenteni, és az erkölcsit növelni kell. A nemzeti szocialista népirtás emlékének ápolására már túl sok hivatalos és magán anyag került forgalomba. Ezeknek javarésze értéktelen, hiszen nem a zsidóság szenvedését helyezi a középpontba, hanem annak csak gyarapodását táplálja. "Már rég ideje, hogy szívünket mások szenvedései felé kitárjuk." Ez volt anyámnak a legfőbb intelme, amit nekem az útra adott. Soha nem hallottam tőle; "ne hasonlíts!" Anyám örökösen azt tette. Minden kétségen kívül, az embernek történelmi összehasonlításokat kell tennie! Mégis, amikor mi a "saját szenvedésünk" és a "mások szenvedése" között erkölcsi különbséget vélünk fölfedezni, az maga is erkölcsi csalás. Platót idézve "a nyomorúságban nem lehet két embert összehasonlítani" mert szerinte: "az egyik boldogabb, mint a másik". Látva az afro-amerikaiak, vietnamiak és palesztinok szenvedéseit, anyám credo-ja így hangzott "Mi mindannyian holokauszt-áldozatok vagyunk" New York, 2000 áprilisa Norman G. Finkelstein.

Video

Hivatkozás