Vadnay Andor

A hu-Rightpedia wikiből

Vadnay Andor


A tapolcai kérvény.

1882 július 30-án, Tapolcán, nagy volt az izgalom. Híre terjedt, hogy a kerület zsidóellenes érzelmű vezető személyiségei a következő nap zártkörű, de nagyszabású értekezletet tartanak, amelyet a hatóságnak is bejelentettek és a névre szóló meghívókat is már napokkal előbb szétküldték. A zsidók 40-50-es csoportokba verődve, aggódó fejcsóválással olvastak egy-egy véletlenül kezükbe került meghívót és mohón tanulmányozták az általuk jól ismert előkelő állású, aláírók névsorát. A meghívó szöveg a következő volt: Alulírottak azzal a ragaszkodással fordulunk Önhöz, melyet a magyar a magyar irányában mindig érezni szokott, valahányszor nemzeti közérdekeinknek megóvásáról volt szó. Mi a magyar fajra nézve nagy veszélyt látunk abban, hogy hazánkban a zsidók teljes jogú honpolgárokká tétettek, mielőtt a magyar nemzet Kebelébe beolvadtak, mielőtt hazafiakká lettek volna. Célunk: kérni a magyar országgyűlést, hogy a zsidók feltétlen emancipációját kimondó 1867: XVII. t.c.-el részben változtassa meg. Tisztelettel felhívjuk Önt, hogy az ez irányban teendőink módozatainak megbeszélése céljából, folyó évi július hó 31. napján, d. e. 10 órakor, Tapolcán, a nagyvendéglő éttermében tartandó zártkörű magánértekezleten megjelenni szíveskedjék. A meghívó aláírói között olvashattuk Vadnay Andor, fiatal zánkai földbirtokos nevét is, aki az egész akció tulajdonképpeni kezdeményezője volt. Vadnay antiszemita érzelmeiről volt ismeretes a környéken, már régebben is. De tevékenyen és nyilvánosan csak 1882-ben kapcsolódott be az antiszemita mozgalmakba. Ebben az időben már sok vita folyt a sajtóban, az országgyűlésen a zsidókérdésről. A törvényhatóságok sorra tiltakoztak a zsidó bevándorlás miatt a kormánynál és a képviselőháznál. Istóczy nevét már szárnyra kapta a hírnév. Országszerte gyűlések, tüntetések voltak, szervezkedtek a védegyletek és körök, a vidéki újságok bátran hitet tettek az antiszemita gondolat mellett. A zalai alsópapság, a középbirtokos osztály, általában a megyei intelligencia már korábban is érdeklődést tanúsított az antiszemitizmus ügye iránt. A nép körében tapasztalható lelkesedés az ügy iránt, végül is arra bírta a mozgalom irányítóit és kezdeményezőit, hogy komoly elhatározó lépéseket tegyenek. Az előzetes tanácskozásokon, Vadnay indítványára, úgy határoztak, hogy a képviselőháznak számos aláírással ellátott kérvényt küldenek és ebben a zsidó egyenjogúsítás eltörlését vagy legalább is lényeges módosítását kérik. Az egész akció részleteinek megbeszélése céljából hívták azután össze Tapolcára mindazokat, akikről feltételezték, hogy helyeslik és támogatják az egész mozgalmat.

A zsidók aggodalma és a nép öröme

Amilyen nagy volt a zsidók aggodalma, éppolyan nagy volt a nép öröme. Vadnay Andor, látva a feszült hangulatot, arra kérte a város tekintélyesebb polgárait, hogy igyekezzenek rábírni a népet, a nagyobb tüntetésektől és rendzavarásoktól való tartózkodásra. Délután a szolgabíró megkapta a távirati utasítást, amely úgy szólt, hogy az értekezlet megtartását akadályozza meg. 31-én délelőtt azonban az étterem nagyterme szorongásig megtelt vagy kétszáz jelenlévővel. A szolgabíró kénytelen volt egy zártkörű összejövetel megtartásához hozzájárulni. Elsőnek Vadnay Andor szólalt fel és hosszabb beszédben ismertette az értekezlet célját, összejöttünk, hogy elhatározzuk védelmünkre hívni fel a magyar országgyűlést szemben a hazánkban túlsúlyra törő és a maga elkülönítettségében aránytalanul növekedő zsidó néposztállyal. Utalt a lengyel nép példájára, amelyet már mindenéből kifosztottak és teljesen tönkretettek a zsidók. Modern színvonalon álló államférfiaink a zsidókérdéssel szemben azt szokták hajtogatni, hogy a szabadság magasztos eszméjét nem lehet azzal megsérteni, hogy egy néposztálynak kevesebb jogot adnak, mint a többinek. De miért sérti a szabadság elvét az, ha a nemzet bizonyos feltételekhez köti mindenkinek a felvételét a nemzet fiai közé. Az általános szabadság elve nem kívánhatja azt tőlünk, hogy megtűrjünk magunk között egy olyan néposztályt, amelyik államot képez az államban. Azt ugyanis senki sem állíthatja komolyan, hogy a zsidókat az emancipációval magyarokká tettük és a zsidók faji érdekeiket a magyar nemzeti érdekeknek aló rendelik. Ki hiheti ezt el, amikor azt látjuk, hogy Oroszországból kihányt népsöpredéket mindenáron hozzánk szeretnék betelepíteni. Köztudomású tény, amely előtt szemet hunyni nem lehet, hogy a magyarországi zsidók száma 1848 óta 290.000-ről 625.000-re emelkedett. Szaporodásuk mértékéhez szívós összetartásuk és társadalmi elkülönítettségük mellett csak az állampolgári jogegyenlőség kell, hogy járuljon és az utánunk jövő magyar nemzedék orosz invázió és vesztett háború nélkül is eljutott a kérdéshez, élhet-e, uralkodhat-e magyar e földön, melyet őseink vére szerzett. Szabad-e hát kitérnünk a zsidókérdés elől. Még most lehet talán segíteni a bajon. De sietnünk kell. Sietve törvényes megoldást kell keresnünk.


Jakab Károly zalacsicsói esperes

Jakab Károly zalacsicsói esperes felszólalása után, végül az összejövetel egyhangúan elfogadta és a jelenlévők valamennyien aláírták a képviselőházhoz intézett alábbi kérvényt : Mondja ki határozatilag a t. Képviselőház, hogy: 1. Miután egy államban ésszerűen csak egy társadalom képzelhető, a zsidó népfaj pedig hazánkban éppen társadalmilag egészen elkülönült elemet képez, minthogy továbbá arra, hogy a zsidó népfaj társadalmunk keretein belül helyet foglalhasson vagy ahhoz csak közeledjék is, mindaddig kilátásunk sem lehet, valameddig hitágazataiban a keresztények előtt gyűlöletes és őket megalázó tisztátalansági tant fenntartja, ezeknél fogva az 1867. XVII. -tc-ket, mely a zsidó néposztálynak hazánkban teljes és feltétlen állampolgári jogokat engedett, mint elhibázottat visszavonni szükségesnek tartja. 2. Minthogy öntudatos léttel bíró állam nem tűrheti el azt, hogy polgárai közt a közös jogrend alapját képező jogérzületnek egysége többféle és egymástól eltérő morálnak a tanítása által zavartassák meg. A zsidó néposztály kezén a felekezetileg elkülönült oktatás és nevelés joga addig nem hagyható, mígnem a törvényhozás az eltörlendő 1867. XVII. tc.-ket egy új, a keresztény erkölcsiség és magyar nemzet érdekeinek megfelelővel helyettesítheti. 3. Miután hazánk nyomasztó gazdasági viszonyai mellett a nemzetünk alapját képező földbirtokos osztály szemmel láthatólag fogyásnak indult és helyét mind nagyobb mérvben a zsidó népfaj kezdi elfoglalni, melytől mint társadalmi és erkölcseiben különálló népfajtól hazafiságot még csak várnunk sem lehet, e ténnyel szemben a nemzeti önfenntartás kötelessége parancsolja, hogy a zsidó faj Magyarországon az ingatlan vagyon szerezhetése és bírhatásától eltiltasson.

Jelentőség

A tapolcai kérvény valójában sokkal több volt, mint egyszerű alkotmányjogi ténykedése a választók egy kis csoportjának. Ez a kérvény új fejezetet nyitott tulajdonképpen a magyar antiszemitizmus történetében. Benne nyert először világos és határozott megfogalmazást a magyar antiszemiták végső célja. Ez a cél, mint láttuk, nem volt több és nem volt kevesebb, mint a zsidók egyenjogúsításáról szóló 1867. XVII. t.c. eltörlése. Másrészt a tapolcaiak kérvénye adott alkalmat arra, hogy a képviselőház valamennyi antiszemita tagja egységesen felvonuljon és harcba szálljon a kormány, a szabadelvű és a függetlenségi párt ellen. Csak egy fél évvel később, 1883 januárjában került sor ugyan a kérvény tárgyalására, de a maroknyi antiszemita csoport már teljesen felkészült és általános rohamot intézett az uralkodó politikai rendszer ellen. A vita négy napig tartott. Ez alkalommal indult meg tulajdonképpen az az esztendőkön át tartó harc, amely az antiszemita csoport és a liberális elvekhez ragaszkodó többi pártok között évekig folyt még. Antiszemita oldalról Istóczy Győző vezette be a vitát hosszabb beszéddel, amelyben ellenállhatatlan érveléssel bizonyította, hogy az egyenjogúsítás eltörlése életbevágó érdeke a magyarságnak. Nyomában egymásután vonultak fel Ónody Géza, Simonyi Iván, Széli György, Szalay és Verhovay Gyula. Beszédeiket megdöbbenéssel hallgatta végig az egész képviselőház. Egytől-egyig kíméletlenül fejére olvasták a kormánynak és a törvényhozásnak, hogy üres jelszavakért és semmitmondó frázisokért elzárkóznak a legfőbb nemzeti érdekek megfontolása elől és romlásba taszítják a magyarságot. A kormánypárt és a függetlenségi párt részéről elhangzott üres frázisok ezúttal már hatástalanoknak bizonyultak. Pedig sorra felvonultak az egyenjogúsítás védelmére Mocsáry, Irányi, Jókai, Herman, Ugrón, Berzeviczy és maga Tisza Kálmán is. Jellemző a hangulatra, hogy még azok sem tagadhatták a zsidókérdés fennállását, akik az emancipáció fenntartását kívánták. Bár a többség elutasította a tapolcaiak kérvényét, a közfigyelem most már egészen a zsidóság felé irányult.

Végül volt még egy harmadik eredménye is a tapolcaiak mozgalmának. Vadnay Andor ettől kezdve teljes erővel bekapcsolódott az antiszemita mozgalomba. Fiatalos lelkesedéssel akkor még csak 24 éves volt, kitartással vette ki részét minden feladatból. Feljött Pestre. Részt vett a vidéki antiszemita gyűléseken, hamarosan a legismertebb szónokok egyike lett.


Istóczy védője.

Vadnay neve akkor lett országosan ismertté, amikor az Istóczy ellen indított sajtóperben vállalta a védő szerepét. Még 1882-ben egy cikk jelent meg a 12 röpiratban "Az elzsidósodott Magyarország" címen. E cikk miatt az ügyészség hitfelekezet elleni izgatás címén eljárást indított. Miután a cikk íróját Istóczy, mint szerkesztő nem akarta megnevezni, saját magának kellett vállalni a szerzőséget. Az ügyészség megkeresésére a képviselőház Istóczyt ki is adta. Tisza Kálmánék azt remélték, hogy az esküdtszék legalább rövid szabadságvesztésre ítéli Istóczyt, akitől ily módon legalább rövid időre megszabadulhatnak. A sajtóper tárgyalását természetesen nagy érdeklődés előzte meg. 1883 június 30-án, a bírói tárgyalás napján, nagy tömeg jelent meg a törvényszék épületében. Az esküdtszék megalakulása után az ügyész egész terjedelmében felolvasta a vád tárgyává tett cikket, majd hosszabb beszédben kért súlyos büntetést. A fiatal Vadnay közel kétórás védőbeszédben válaszolt. Előbb az antiszemitizmus jogosultságát és szükségességét bizonyította Magyarországon. Majd pontról-pontra haladva, a vádirat tarthatatlanságát mutatta ki. Végül az ügyészi vádbeszédet szedte ízekre és cáfolta sorra állításait.

A vádlevélnek tulajdonképpen konkrét tárgya nincs állapította meg mindjárt beszéde elején Vadnay. A vádlevél ugyanis a Btk. 172. §-ának arra a részére van alapítva, amely valamely hitfelekezet elleni gyűlöletre való izgatásra vonatkozik. Ám, aki elolvassa a cikket, nem talál abban egyetlen szót sem, amely a zsidók vallásával foglalkozik. A cikkben a zsidókérdés, mint politikai, társadalmi és közgazdasági kérdés van fejtegetve. A cikk miatt bátran imádhatják a zsidók Jehovájukat, gyakorolhatják rituális szokásaikat, ez a cikk a teljes vallási türelmesség alapján íródott. Tény azonban az, hogy a zsidók néhány évtized óta mindenkit, aki társadalmi, politikai és közgazdasági téren véghez vitt üzelmeiket csak érinteni is meri, rögtön vallási türelmetlenséggel vádolják. Annyira, hogy ma már a nemzsidó társadalom is elhiszi, hogy a zsidóság feletti jogosult kritika vallásüldözés. A cikk a zsidóságot nem mint vallásfelekezetet, hanem mint egy külön népfajt tekinti, amely nem képez ugyan külön államot, de veszedelmesebb, mert államot képez az államban, amely népfajnak nincsenek ugyan geográfiai határai, de azért nemzetközi, politikai, társadalmi, gazdasági hatalmat képez.

A cikk a zsidóságnak, mint egy külön népfajnak, mint egy a mai korban már anakronizmust képező zárt kasztnak, egy külön emberfajnak kinövéseit veszi bírálat alá, amely kinövések káros, sőt vészes hatásait úgy a közgazdasági, mint a társadalmi és politikai téren is, mi, nemzsidók napról-napra legsúlyosabban érezzük.

Ha behatóan megvizsgáljuk az 1867 óta eltelt időszakot, lehetetlen rá nem jönnünk, hogy nem merült fel ennek folyamán sem valamely, a nagyközönséget megragadó nagy eszme, sem pedig egyetlen szabadságideál, amelyet a zsidóság eredeti jellegéből és rendeltetéséből kiforgatva, saját céljaira fel ne használt volna.

Zsidó befolyás

De bárhová tekintsünk, mindenütt, még újabb keletű törvényeinkben is, ott találjuk a mindent megrontó zsidóbefolyásnak kétségtelen jelét. Nem húzódik a büntető törvényünkön is vörös fonalként keresztül olyan bűntényeknek enyhe mérlegelése, amely bűntények a zsidó népjellemnek speciális kifolyásai. Nincsen, hogy erre nézve csak egy példával éljek, a szokásos és elképzelhető bűntények közölt talán egy sem, ami veszélyesebb a közerkölcsiségre, rombolóbb hatású lenne a csalás bűntetténél. Szeretnék elfogadható indokot hallani arra, hogy ha hivatalból üldözendő az a szegény ember, aki talán éhségtől hajtva, egy bárányt, egy malacot ellopott, miért nem üldözendő hivatalból az a faktorkodó vagy kiskereskedő zsidó is, ki az együgyű és hiszékeny földművest ravasz fondorlattal megcsalja.

Akik azzal a nagy problémával foglalkoznak, amelynek neve zsidókérdés, tisztába is akarnak jönni aziránt, hogy voltaképpen mi legyen ezen általánosan égetőnek elismert kérdés végleges megoldásának módozata? E tekintetben négyféle felfogás uralkodik, melyek közül az egyik a filoszemiták felfogása, e szerint a zsidóság reformálandó s a polgári házasság útján a keresztény népbe beolvasztandó.

Az antiszemiták a zsidókérdés megoldására nézve, három táborra oszlanak, az egyik abban látja a végmegoldást, ha a zsidók tömegesen kikeresztelkednek, a másik abban, ha az emancipáció visszavonatik, a harmadik abban, hogy a zsidók az országból kiűzetnek. Én nem akarom itt fejtegetni, hogy a három út közül melyik vezetne legbiztosabban célhoz, majd az idő és annak fejleményei döntenek a fölött, hogy a három közül, melyik felfogás az igazi. Az elmúlt századok alatt egyedül hatékony eszköznek a jogmegszorítás és a kiutasítás bizonyult s ezen eszközöket nemzetünk életérdekeinek megóvására dicső királyaink kormányai nyolc és fél századon alkalmazták is. Mindkét megoldási mód tehát a múltban a magyar közjog kiegészítő részét képezte s így nem lehetetlen, hogy tán nem valami távoli időben újra képezni.

Hogyan érthető az meg, hogy ma, amidőn névleg ebben országban a magyar nemzet, a magyar parlament a szuverén, a politikai üldözés céltáblái azok, akik a magyar nemzet létérdekeit az elhatalmasodott zsidóság ellen védelmezni merik? Önöktől függ, mélyen tisztelt esküdt urak hangoztatta hatalmas védőbeszéde befejező részében Vadnay Andor dönteni ma a felett, hogy Magyarországon ma már tényleg a zsidó nép a szuverén, vagy mi vagyunk azok? E sajtóper az első politikai per a magyar állam ezeréves fennállása óta, mely a koronként elhatalmasodott zsidóság túlkapásait ostorozó magyar ember ellen valaha indíttatott.

Széchenyi

Az ügyész válaszára felelve, Vadnay azokkal szemben, akik a zsidókérdésben Deákra és Eötvös hivatkoznak, Széchenyit idézte: az ő fajunkért aggódó nagy lelke a zsidó emancipáció eszméjével kibékülni sohasem tudott és ha ő Döblingben korábban el nem vérzik értünk, mintsem a 67-es kiegyezés létre jön, a zsidóság hatalmi állása nálunk tán egészen más, sokkal csekélyebb volna a mainál. Széchenyi a hebehurgya emancipációt nemcsak elítélte, de minden alkalommal is gúnyolta és kiterjedt uradalmában soha zsidó regálbérlőt meg nem tűrt. Már 1839-ben is csak annyit mondott az akkori árvízkönyvben az emancipációról jeremiási hangon lamentáló lágyszívű Eötvösnek, hogy hát minket, ha mi emancipáljuk a zsidókat, ki emancipál majd a zsidóság alól.

Vadnay védőbeszéde jogászi érvelés és szónoki tudás szempontjából egyformán figyelemre méltó teljesítmény volt. Nem feledkezett meg a jogi megalapozottságról, gondja volt rá, hogy bizonyítsa, mi szerint a vád pusztán és kizárólag jogi szempontból is tarthatatlan. De tisztában volt azzal is, hogy esküdtekkel és nem jogászokkal áll szemben. A jogi érvelésnél tehát fontosabb, hogy leplezetlenül és nyíltan feltárja a zsidóság egyenjogúsítása által előállott helyzetet. Ezt a feladatot Vadnay becsületesen, a benső meggyőződés hevével, meg is oldotta. Jogi szempontból inkább csak arra törekedett, hogy bizonyítsa: a zsidóság törvényes visszaszorítása és befolyásának korlátoztatása egyáltalában nem ismeretlen a magyar közjogban. Már Árpádházi királyaink is hoztak ilyen törvényeket. A zsidóság szerepének taglalásánál az volt a főcélja, hogy a zsidóság idegen szellemiségét, elkülönülő törekvéseit, más erkölcsi világnézetét és az ezekből következő társadalombomlasztó szerepét hűen megvilágítsa. Ez a törekvése is teljes mértékben sikerrel járt. Akik Vadnay védőbeszédét végighallgatták, megérezték és megértették a zsidóság örök egy lényegét és ha eddig talán nem is értettek mindenben egyet az antiszemita törekvésekkel, ráébredtek ennek jogosultságára és szükségességére. Ilyen előkészítés után természetesen már nem kellett Vadnaynak sok szót vesztegetnie annak bizonyítására, hogy Istóczy ebben a perben, mint a létérdekeiben fenyegetett magyarság önzetlen, igaz és bátor védelmezője, nem hajszát és elítélést, hanem megbecsülést és tiszteletet érdemel.

A védőbeszéd után nem lehetett kétséges, hogy az ítélet miképp fog hangzani. Istóczy csak röviden adta elő védekezését. Az esküdtek pedig rövid tanácskozás után meghozták felmentő ítéletüket. A hallgatóság nagy lelkesedéssel vette tudomásul Istóczy felmentését. De az egész ország örvendett az esküdtek bátor és határozott állásfoglalásának. Az ország minden részéből tömegesen jöttek az üdvözlő iratok és sürgönyök. Egy már-már elviselhetetlen nyomás alól szabadult föl a magyar társadalom. Bizakodás és reménység vett erőt a lelkeken. Az érdekes esemény híre eljutott külföldre is. A német, osztrák és francia lapokban részletes tudósítások jelentek meg a tárgyalásról. A hazai zsidó sajtó vagy hallgatott Istóczy felmentéséről, vagy nagy méltatlankodással írt róla. Egyik-másik buzgó zsidó lap az esküdtszékek megrendszabályozását vagy éppen az egész intézmény megszüntetését kérte. Istóczy perc, amint erre különben Vadnay rá is mutatott, az első hitfelekezet elleni izgatási sajtópör volt Magyarországon. Ezt a pert a következő fél évszázadban a hasonló perek százai és ezrei követték. A sors különös játékát kell látnunk abban, hogy a liberalizmus virágzása idején az első izgatási per felmentéssel végződött.


Antiszemita képviselő.

Istóczy sajtópere nyomán Vadnayból országos hírű férfi lett. Kecskemét város lakossága még ebben az évben az egyik megüresedett kerület képviselőjévé jelölte. A Duna-Tisza közti antiszemita mozgalmaknak Cegléd mellett Kecskemét volt egyik legerősebb központja. Itt alakultak a legnagyobb antiszemita szervezetek. Itt rendezték a leglelkesebb gyűléseket és tüntetéseket. Itt fogadták a legnagyobb ünnepléssel az antiszemita vezetőket. Vadnay szívesen vállalta a jelöltséget. A heves választási harc első menete után Vadnay pótválasztásba kerül a kormánypárt jelöltjével. A második menetben már jelentékeny szótöbbséggel győzött. Az 1884. és 1887. évi választásokon szülőföldje, a tapolcai választókerület küldte be antiszemita programmal a parlamentbe. A képviselőháznak nemcsak legfiatalabb, hanem egyik legszorgalmasabb tagja lett. Az antiszemita párt parlamenti akcióiban mindig fontos szerep jutott neki. Hamarosan kitűnt, hogy nemcsak a tömeggyűléseken jó szónok, hanem nagyszerűen megállja helyét a képviselőház szónoki emelvényén is. A zsidó-keresztény házassági törvényjavaslat vitájában hangoztatta, hogy a zsidókérdés hazánkban rohamosan közeledik ahhoz a stádiumhoz, amikor annak meg vagy meg nem oldásától függ két fajnak a nyugalma vagy egymással való nyílt ellenségeskedés. Aki látja hazánkban a zsidóságnak minden hatalmi téren egyre határozottabb állásfoglalását, szemben a pusztulásnak indult magyar faj vergődésével és figyelemmel kíséri, hogy ugyanaz a magyar birtokos osztály, amely egy emberöltő előtt egész anyagi és szellemi súlyát latba veti, hogy Magyarország minden lakosát jogban, teherben egyenlővé tegye, ha most általános hanyatlásának véget akar vetni, s az uzsora fosztogatásai ellen a törvény védelmét kéri. annak nem lehet kétsége többé az iránt, hogy a zsidóságot meg kell rendszabályozni. A zsidókérdés elodázásáért a felelősséget a kormányra és a filoszemita ellenzékre hárítjuk, figyelmeztetve őket egyidejűleg, hogy keserűen fogják megbánni egykor, ha kicsinylenek vagy éppen becsmérelnek egy mozgalmat, melynek táplálékot az érzelmek legnemesebbike és az emberi szenvedélyek egyedüli jogosultja, a fajszeretet érzelme és szenvedélye ad. A főrendiház reformjáról szóló vitában Vadnay élesen kikelt az ellen a szándék ellen, hogy a törvényhozásban a zsidóság felekezeti képviselői is bekerüljenek. Mit akar a kormány a rabbik felvételével elérni? veti fel a kérdést. Azt, hogy az antiszemitizmus terjedjen vagy megszűnjön? Ha az előbbit akarja, úgy fáradsága felesleges, mert ezt elvégezzük mi ha pedig azt akarja, hogy megszűnjek, akkor kár még a hajszálgyökerek számát, mellyel az idegen faj házunkhoz van kötve, eggyel szaporítani, miután a szaporítás népünket csak megerősítheti azon meggyőződésében, hogy le kell számolnunk a zsidósággal előbb-utóbb, mert együtt meg nem maradhatunk. Ha másképp nem megy, a kérdést a zsidók kiűzésével kell megoldanunk.

Költségvetési vita

Az 1887. évi költségvetés vitája során is Vadnay mondotta az antiszemita képviselők közül a legbátrabb és a leghatásosabb beszédet. Hogy a zsidóság létszáma, gazdasági hatalma és politikai befolyása napról-napra és mily óriási arányokban növekszik, arra reámutatnom csaknem felesleges. Mindenki aggódva látja, érzi ma már, hogy a feltétlen politikai emancipáció kimondása végzetes politikai hiba volt. Mindenki tapasztalhatta már, hogy a nép kezdi unni az ország függetlenségének hangoztatását azoktól, akik tétlenül nézik, sőt leplezni akarják, hogy a földbirtokos, az iparos pusztul a zsidóság alatt és a munkás kivándorol. A nép szeme már kezd felnyílni, a nép érzi, hogy a zsidósággal üzleti élelmesség, anyagi gyarapodás dolgában nem bírja ki a versenyt, érzi az égre kiáltó igazságtalanságot, amely abban rejlik, hogy egy dologtalan faj elől minden erőlködése, szorgalma dacára meg kell hátrálnia, mert a kormány és a parlament részéről védelemre nem talál. Mi alkotmányos úton keresünk olyan megoldást, amely nemzetünk fennmaradását a maga önállóságában, eredetiségében lehetővé teszi. Ha nem jog sikerülni, akkor a válság kitörése úgyis csak idő kérdése. Mihelyt egyszer két faj között, amelyek szokásaikban, tradícióikban, erkölcseikben is amennyire csak lehet, különböznek egymástól, felszínre kerül a hatalmi kérdés, az a kérdés, hogy melyikünk itt az úr, ott a kitöréshez nem kell már ok többé, csak alkalom. Tudjuk, mélyen érezzük, hogy az erőszakos megoldás igen kegyetlen lehet s mindkét félre romlást hozhat. De még ha bizonyosak volnánk afelől, hogy ezt a nagy válságot, ha hallgatunk, elkerülhetjük, még akkor sem tehetnénk azt, hogy tétlenül panaszkodva nézzünk a teljes elzsidósodásnak, a lassú, de bizonyos megsemmisülésnek eléje. Matlakovichnak válaszolva, Vadnay szemébe mondja a liberális oldalnak, hogy csak dobálóznak a nagy forradalom jelszavaival, szabadsággal, egyenlőséggel és az alatt leplezgetik azt, hogy a zsidóság a kereskedelem, az ipar teréről s a földbirtokból kiszorít bennünket. Nem egyenlőség kell, tisztelt képviselő úr, annak, aki éhezik, hanem kenyér, a földönfutónak nem egyéni szabadság, mert abból úgyis több van neki, mint kéne, hanem hajlék, az üzleti téren a gyengébb, kevésbé élelmes kereszténynek nem szabad verseny, hanem védelem.


Csongrádi főispán.

Az antiszemita párt helyzete kilátástalanná válván, Vadnay Andor telve izzó fajszeretettel, munkakedvvel és lelkesedéssel, olyan közéleti pozíciót keresett, ahol fajtájáért dolgozhat. Hogy ludasát, szorgalmát, lelkiismeretességét, széles látókörét, tehetségét még egykori politikai ellenfelei is milyen sokra értékelték, semmi sem jellemzi jobban, mint az, hogy a napi politikából való kikapcsolódása után, bár tudták, hogy antiszemita elveit nem hagyta cserben, mégis főispánságot ajánlanak fel neki. Vadnay a megbízatást elfogadta. Teljes mértékben tisztában volt azzal, hogy mire vállalkozott. Nagyon jól tudta, hogy vármegyéje Csongrád, az alföldi agrárszocializmus egyik főfészke. A kilencvenes évek második felében vagyunk. Az elmaradt termelési rendszer, a népesség nagy szaporasága, a nagybirtokok, az ipar teljes hiánya, a vízszabályozási és egyéb közmunkák csökkenése, keserves válságba sodorta ennek a vidéknek egészen nincstelen népességét. A hangulat az agrárproletár tömegek körében már jó ideje nyomott és feszült volt. Erre az időre esik a magyarországi marxista mozgalmak szárnybontogatása is. A nagyalföldi mezővárosok külvárosaiban és piacterein gyanús alakok jelentek meg egyre sűrűbben. A pesti pártközpont jellegzetes arckifejezésű ügynökei hamarosan bizalmába férkőztek a munkátlanul őgyelgő, elkeseredett tömegnek. Új eszmékről, furcsa, értelmetlen tanukról, ismeretlen idegen nevű emberekről beszéltek. Nemzetköziségről, osztályharcról, köztulajdonról, kisajátításról, proletárokról és kapitalistákról. Marxról és Engelsről, a tüzes, villogó szemű, borzas hajú, lengő szakállú apostolokról, akik a megváltást hozzák. Csak táborába kell állni, agitálni és szervezni és eljön rövidesen a földi paradicsom minden elképzelhető szépségével. És a Kis Istvánok, Fekete Andrások és Nagy Józsefek áhítatos arccal hallgatják a jövendöléseket és ígéreteket, ámbár nem értették a sok különös elméletet és gondolatot, de néhány jelszó emlékükben maradt és eltöltötte őket a vágy és a remény.

Agrármarxizmus

Az agrármarxizmus rohamosan erősödött. A helyzet kritikusra fordult. Itt-ott már kisebb összeütközések voltak. A nincstelen tömegek nagy magukra hagyatottságukban, hiszen senki sem törődött velük, hová mehettek volna másfelé segítségért, megértésért és támogatásért. Megkapaszkodtak az első feléjük nyúló kézben. Mit törődtek ők azzal, hogy ez a kéz idegen és ez a kéz nem azért nyúl feléjük, hogy segítsen rajtuk, hanem csak eszköznek akarja felhasználni őket egy esztelen ideológia szolgálatára. Az osztálygyűlölet és az osztálykülönülés eszméje pár esztendő alatt már izzó parázsként égett az alföldi szegények tömegeiben. Ez az eszmeparázs izzott, égetett, már-már perzselt és azzal fenyegetett, hogy lángra lobban és fenyegető tűzvésszé válik. Az államhatalom és a hatóságok tehetetlenül állottak a feltornyosuló feladatokkal szemben. Itt ez alkalommal nem egyszerű közigazgatási ügyről vagy eljárásról volt szó. Itt egy mélyreható társadalmi betegséggel állottunk szemben. Senki sem tudta, hogy mit kell és mit lehet ilyenkor tenni. Vadnay Andorról tudták, hogy van benne sok rátermettség, hivatottság, ért hozzá, mi kép lehet a nép bizalmát elnyerni, erély, kitartás és ügyszeretet jellemzik. Ha valaki, hát ő az egyetlen, aki meg tud birkózni az alföldi agrárszocialista problémával. Vadnay a Dunántúl szülöttje volt, származásánál, nevelésénél, eddigi életénél, rokoni kapcsolatainál fogva, otthonosan mozgott ebben az országrészben, de nem mondhatjuk ugyanezt új küldetése helyéről. Itt most egy egészen ismeretlen világ és ismeretlen élet fogadta őt. A Tiszamellék egészen más táj, más föld. mások az emberek, mások a problémák, más az élet, mások a feladatok. A csongrádi főispán azonban hamarosan otthonosan mozgott vármegyéjében. Mindenekelőtt a néppel ismerkedett meg, felkereste otthonában, pihenésében és munkájában. Legjobban az agrárproletariátus sorsa, helyzete érdekelte. Kereste ezzel a réteggel a kapcsolatot, hivatala mindig nyitva állott előttük, meghallgatta panaszaikat, segített rajtuk, ahol csak lehetett. Bár látta sokszor helytelen előítéleteiket és értelmetlen elfogultságukat, mégis velük érzett, védelmükre kelt. És hogy valóban megérthesse őket, elmélyedt lelkületük, természetük tanulmányozásában, hivatalát nem csak reprezentatív méltóságnak tekintette. Dolgozni akart és hasznára válni vármegyéjének. Az életet nem aktákból ismerte, hanem saját közvetlen tapasztalataiból. Becsületes igyekezetét és segíteni akarását, ha nem is mindenki, de az érdekeltek túlnyomó többsége hálával és elismeréssel fogadta.

A csongrádi nincstelenek

És hogy valóban élesszemű, kitűnő érzékű megfigyelője népének, hogy valóban megértette a csongrádi nincstelenek helyzetét és keservét, hogy helyesen ismerte fel problémáik lényegét és megoldásuk helyes módját, az kétségkívül kitűnik A Tiszamellékről című kis munkájából. Vadnaynak ez az írása volt talán az első modern értelemben vett faluszociográfia. A könyvecske minden sorát mély és rajongó fajszeretet hatja át. Annyi melegséggel, szeretettel és elismeréssel ír a csongrádi nincstelenek emberi és faji értékeiről, mint talán soha senki előtte vagy utána: Vagyontalan ember, ki röghöz tapadóbb s otthonához ragaszkodóbb volna, mint a Csongrád megyei napszámos, sehol a föld kerekségén nem található. Nincsen háza, sem egy talpalatnyi ingatlana. Mint kubikos munkás, nagy csoportokban fordul meg az ország minden vidékén, a morva határszéltől Brassóig. Ám az soha nem fordul elő, hogy bárhol, amerre jár, letelepülő vágya támadna. A tiszai lapályról el nem távozik. A kivándorlás ismeretlen fogalom előtte. Sok nemzedéken át vérébe szűrődött, hogy neki csak a televény föld a hazája.

Falusi népünk életének visszásságait sorra felismeri. Táplálkozásának egyoldalú és egészségtelen voltát és az ebben rejlő veszélyeket éppen úgy, mint a rossz, a helytelen munkabeosztást, a kárbavesző munkaidőt, zárkózott, gyanakvó, bizalmatlan természetének elemzését is mesteri módon oldja meg. Fekete Nagy Balázsok és társaik jóhiszemű, becsületes egyéniségén és magatartásán keresztül ismerkedünk meg az agrárszocializmus rejtélyeivel. Ezek a Fekete Nagy Balázsok jobban ismerik Marx és Lassalle tantételeit, mint a kis és nagy kátét. Itt-ott látható szegényes lakások szobafalán Marx arcképe vagy Lassalléé. "Minden rokonszenv rezdülése nélkül, félénk tisztelettel emelek kalapot ama sajtó előtt, amely el tudta szegényekkel hitetni, hogy Izrael Jakab/ Pfeffer Sándor, Mezőffy Vilmos és Várkonyi István éjjel-nappal, étlen vagy szomján nem éreznek mást, csak az ő bajaikat s önzetlenül, tiszta szívből törik magukat a munkásosztály sorsáért."

A baj elharapózása

Vadnay kétségbeeséssel gondol arra, hogy tehetetlenül kell néznie a baj további elharapózását, ezer és ezer becsületes, dolgos kezű magyar nyomorúságát: Válság van. Rettenetes csapás elhárításáról kell gondoskodnunk. A Tisza televényes síkságain egy azelőtt félig nomád, félig földművelő, csak ímmel-ámmal dolgozó, vagyontalan népelemből kubikos munkást neveltünk. A jól fizetett, testedző, emberfelettinek látszó földtalicskázás megteremtette a 80-as években a kerek világ legmunkásabb és legerősebb dolgos emberét, a kubikos mezei munkást. Látni kell ezeket a munkásokat, mikor dolgoznak. Akár a gáton, mikor több, mint félmázsányi terhet virradattól éjszakáig emelgetnek, akár aratásban, amikor a nap 24 órájából 18-at heteken át szakadatlanul görnyedő munkában töltenek. Megannyi nemzetközi bajnokai a túlcsigázott testi munkának. Több, mint kétszázezer ilyen atléta él a Tisza, a Maros és a Körösök völgyében. Máshová el nem költöznek, a kivándorlás még nem férkőzött lelkükhöz. Gondolatukban sem fordul meg. A magyar Alföld népe válságos korszak kezdetéhez jutott olvashatjuk könyve másik helyén. Nem az Alföld vagyonos osztályáról van szó. Rosszul esnék, ha félreértetném. Az ötven vagy száz holdon felüli parasztgazda, hogy az uradalmakról ne is beszéljünk, talán gyarapszik. Hiszen a takarékbetétek növekednek. Ám a kisvagyonú vagy a vagyontalan elem és a munkásosztály az, melyet nemcsak a vagyoni, de a lélekszámbeli pusztulás határához sodortak a termelési viszonyok s a szerencsétlen irányt vett gazdasági fejlődés. Éppen az az osztály pusztul, amelynél nem ismerik az egyetlen gyermek osztatlan örökséget jelentő értékét, amelynél a legföljebb a két vagy a minél kevesebb gyermekre törekvés nem korlátozza a népesítés s fajunk terjesztése terén rá váró hivatást.

Amikor a válságból kivezető utat keresi, az egész Alföldet mint gazdasági egységet vizsgálja és ilyen értelemben áll elő javaslataival. Hollandia és szászországi élet áll előtte példaként. Gyümölcs, zöldség és takarmánytermelő területté kell az Alföldnek válnia. Egész Európa kertjévé. Népességének pedig az idők folyamán meg kell tízszereződnie. Ezzel kapcsolatban az árvíztől való védekezést csak a vízszabályozás kezdetének szabad tekinteni. A Duna-Tisza közötti csatornaépítése pedig mindennél sürgősebb feladat.

Áldozatok

Nincs az az áldozat, amitől visszariadhatnánk, ha az Alföld magyarságának mentéséről van szó. Adjátok meg eszközeit és lehetőségeit annak, hogy az Alföld négy millió magyarsága, ez a csodás, erős faj saját életre valóságából, ereiéből, szorgalmából megháromszorozódjék s mint a lucernában az arankafolt tányérja, terjeszkedjék ki a határszélekig minden egyéb élőt magába olvasztva. De amikor ebben az évben túl fogja már haladni az ötvenezret kivándorló testvéreim száma, én a hangosan feljajdulástól visszatartani magamat nem tudom. Az alföldi munkásnyomor kérdése nem egy osztály kérdése, hanem kérdése a magyarságnak, a magyar faj uralmának és jövőjének e földön.

Csak egyetlen egy kérdésben tévedett Vadnay, amikor az alföldi munkásnyomor okai közül a latifundiumok, a nagybirtokok szerepét lekicsinyelte. Szegény Vadnay közel fél évszázad előtt tárta fel a bajokat s ma szinte hajszálnyi pontossággal ugyanazokat a panaszokat, ugyanazokat a bajokat halljuk emlegetni. Mintha egy emberöltő alatt semmi se történt volna.

IRODALOM:

Vadnay Andor: A Tiszamellékről.

Lásd még