Verhovay Gyula

A hu-Rightpedia wikiből
Verhovay.jpg

Verhovay Gyula (1848-1906.)

A néptribun.

Kerek egy évtizeden keresztül 1875-tól 1885-ig zúgtak körülötte a közéleti viharok. Ebben az évtizedben aligha volt még valaki Magyarországon, aki több és keményebb harcot vívott volna meg, mint Verhovay Gyula. Zemplénből, Kossuth Lajos hazájából jött, nem csoda tehát, ha a tüzes szenvedély, a harcok és a csaták embere volt. Sohasem titkolta, hogy Kossuthot tartja eszményképének. Valóban volt is egész politikai és emberi magatartásában valami, ami Kossuthra emlékeztetett. Népszerűségének tetőpontján akkor állott, amikor országszerte "kis Kossuth"-ként emlegették. Egész közéleti pályája csupa kemény küzdelem, forró indulat és szakadatlan harc. Ennek során sokszor kapott, de maga is sokszor adott súlyos csapásokat. Bőven volt része ünneplésben és népszerűségben, de ki jutott neki a csalódásokból és a keserű kiábrándulásokból is. Legjobbnak és leghívebbnek hitt barátai a legnehezebb és legválságosabb pillanatokban hagyták cserben. Csodálatos lelek volt. Megértő, megbocsátó, szeretetet adó és azt állító, álmodozó lélek, telve idealizmussal, de ha valahol valami igazságtalanságot, visszaélést fedezett fel, tudott nyers, reális, kíméletlen és kérlelhetetlen is lenni. Mindig csak igaz ügyért szállt síkra s akár védett, akár támadott valamit vagy valakit, ezt teljes odaadással cselekedte.

Három olyan gondolat és eszme volt, amiért rajongott, élt, dolgozott és szinte mindenét feláldozta: a függetlenség, a szabadság és az igazság. Fanatikusán hitte, hogy csak ennek a háromnak beteljesedése biztosíthatja a magyarságnak a zavartalan nemzeti fejlődést. Külön politikai programot vagy gondolatrendszert sohasem szerkesztett. Magatartását, állásfoglalását mindig ez a három eszme irányította. Hozzájuk hű maradt legsúlyosabb életválságaiban is. Alakja, egyénisége, egész szereplése tulajdonképpen csak azért látszik nyugtalannak, háborgónak és lázadozónak, mert egy olyan korszakban élt, amikor divat volt a szürke középszerűség, a megalkuvás s simulékonyság, az árulás, az önzés és a nagyképűség. Verhovay nagyon jól tudta, hogy az üresfejű törtetőkkel, tele zsebű epigonokkal szemben nem sok a reménye arra, hogy felülkerekedjen, mégis vállalta a harcot belső ellenállhatatlan szükségszerűségből. Ha mindig eszmények hevítették is, nem volt mégse hóbortos idealista, sohasem szakadt el a földi valóságtól. Minden harca, minden kiállása mögött végső cél gyanánt fajtájának odaadó szeretete húzódott meg. Egész politikai és közírói munkásságának mozgató rugója, a magyarság felemelése, megerősítése, joghoz, élethez, erőhöz és hatalomhoz juttatása. Bár nem folytatott osztálypolitikát, mégis elsősorban a kisemberek millióinak sorsát viselte szívén. És ez a tömeg ösztönösen megérezte Verhovayban a maga hősét, érdekeinek önfeláldozó védelmezőjét, mellette volt, hallgatott rá és követte őt mindaddig, amíg ellenfelei emberi becsületét be nem nyálazták, erkölcsileg ki nem végezték és a közéletből ki nem rekesztették.

Néptribun

Néptribunnak mondották őt sokan életében és halála után egyaránt. Ha ezt a szót úgy értelmezzük, hogy tudott a tömeglélek húrjain játszani, tudott a tömegekre hatni és magával tudta ragadni a sokaságot annyira, hogy érzelmeiket és akaratukat, ha kellett a tettekig felkorbácsolta, akkor valóban néptribun volt. Az utca népe rajongott érte, de ő maga tudatosan soha sem kereste ezt a népszerűséget. Nem pályázott olcsó babérokra, nem hajszolta a hírnevet és a dicsőséget. mindig belső kényszerből cselekedett, űzte, hajszolta őt valami ismeretlen belső titokzatos erő. Bár a nép kedvence volt, nem volt mégse demagóg. Kíméletlen és kérlelhetetlen tudott lenni és ha harcban állt, nem válogatott túlságosan az eszközökben, amint hogy ellenfelei sem igen válogatták meg a fegyvereket, amelyekkel le akarták őt teríteni. Arra mindig nagyon vigyázott, hogy soha senkit és semmit ne támadjon alaptalanul. Soha sem törekedett a népszenvedélyeket mesterségesen felszítani, arról viszont igazán nem tehetett, hogy az a tűz, amely belsejében lobogott, átment írásaiba és beszédeibe és mindenkiben tüzet gyújtott. Egész fellépéséből hiányzott mindaz, amit a néptribunoknál meg szoktunk találni. Hiányoztak nála a póz, a nagyképűség, a gőg, a hatásos gesztusok, alakja és egész külső megjelenése nem emlékeztetett a népvezérekre, de volt valami szuggesztív lenyűgöző, ellenállhatatlan vonzóerő egyéniségében. A tárgyilagos kortársak szerint nem tartozott a legjobb szónokok közé, inkább az őszinteség, a nyíltság és a közvetlenség az, amely nála mélyen hat a tömegekre. Verhovay néptribun, népvezér tehát, de nem a népszenvedélyek lelkiismeretlen felkorbácsolása árán, hanem ama közvetlen lelki kapcsolat révén, amely közötte és olvasói és hallgatói között megteremtődött. Cselekedeteit mély felelősségérzet kormányozza s a zúgó, morajló, kiáradó tömegeket, ha kellett, vissza is vezette rendes medrükbe.

Liberális

Azt mondják róla, hogy minden ízében liberális volt, aki mély meggyőződéssel hitt azokban az emberiséget megváltó eszmékben és jelszavakban, amelyeket a liberalizmus írt zászlajára. Tagadhatatlanul a liberális gondolatvilágban élt és ahhoz ragaszkodott is. De egészen más volt az ő liberalizmusa, mint az, amely akkoriban az egész magyar közéletet uralta. Verhovay nem volt doktrinér és képmutató. Hogy mennyire másképp értelmezte ő a liberalizmust, mint korának ú. n. nagy liberálisai: a Tisza Kálmánok és az Irányi Dánielek, azt mutatja, hogy állandó elkeseredett harcban állott velük. Verhovay ugyanis nem tartotta összeegyeztethetőnek a liberalizmussal a jogtalanságot, a választási erőszakot, a visszaéléseket, a terrort, a szemfényvesztést, a kétszínűséget, a tömegnyomort és a zsidóság hatalmi terjeszkedését, már pedig ez mind hozzá tartozott a liberális Magyarország korképéhez. Ezt a liberalizmust azonban Verhovay megtagadta, megvetette és gyűlölte. Sohasem titkolta, hogy a liberalizmust nem önmagáért kell követnünk, az csak eszköz lehet kezünkben a magyarság megerősítésére s ha a liberalizmust politikai klikkek a saját céljaikra használják ki és reá hivatkozva, sötét reakciós politikát folytatnak, harácsolnak és visszaéléseket követnek el, kiszolgáltatják az országot a zsidóság hódítási vágyának és hatalmi tébolyának, akkor ezzel a liberalizmussal meg kell tagadni minden érzelmi és eszmei közösséget. Másfél évtized tapasztalatai után Verhovay nem is vonakodott beismerni a liberalizmus és a parlamenti népképviselőt teljes és végleges csődjét: "A parlament mai szervezete úgy amint előkészítik, úgy amint kimesterkedik, úgy amint alakul, egészében és egyéneiben, vezéreiben és pártjaiban kitűnően szervezett közkereseti társaság. A választások üzletek, a mandátumok részvények, a miniszterek igazgatótanácsosok, a főispánok ügynökök, az állam vállalat."

Amikor már mögötte volt másfél évtized sok harca sikere és csalódása, amikor már űzött, hajszolt vadként lassan kiszorult a magyar közélet mocsaras ősrengetegéből, amikor zsidók és Tisza Kálmánok, gyűlölködő ellenfelek és álnok, kétszínű, népszerűségére féltékeny barátok anyagilag és erkölcsileg tönkretették. Az álarc korszakában visszapillantást vet a történtekre: "Mennyi per, mennyi küzdelem, folyt a körül a három láb széles és öt láb hosszú deszka körül, mely az én világom, számát se tudom a pereknek, zaklatásoknak, sarcolásoknak, hajszáknak. Kidülledt pofacsontokkal kiáltotta oda az esküdtszéki tárgyalásokkor az eszlári vérvád rituális főügyésze: "Csak minél több bírságot, hogy a szerkesztő is megérezze!" És fizettem a pogány bírságokat. Biztosok hatoltak be szerkesztőségembe, hogy betiltsák a lap megjelenését. Rendőri ököljog hányta szét a nyomdában a "Függetlenség" kiszedett formáit. Betűszedőket és nyomdászokat béreltek föl, hogy minél több kár mellett, minél több késedelmet szenvedjen a lap. Hivatalos karhatalommal lopták meg a tulajdonomat. Rátörtek mindenre, amim volt és még arra is, ami nem az enyém volt, hogy a jogállam fölött a barbár pártérdek, az igazság fölött a vandál hatalmi önkény diadalmaskodjék... Mindezt elviselni csak a mellett az erő mellett voltam képes, amely az akasztófa alatt is azt kiáltatná velem, a meggyilkolt közerkölcs ravatalánál, a véráldozatul lenyakazott leány álhullájánál, a kiszipolyozott népcsaládok jogéletét börzepapírrá silányító hatalmaskodásnál: a tollat, a tollat!

Küzdelmek

Mennyi izgatott napom, mennyi álmatlan éjjelem, mennyi küzdelem, mennyi harc fűződik e tollhoz. Sebhelyeit valamennyinek hordozom lelkemen, testemen: de azt az elégtételt nem kapták meg, hogy zászlómat lehajtsam hatalmuk bíbora előtt. Hordozom a belém lőtt golyót, kardvágások negédeseit, a becsületem elleni merénylet vágását, hordozom anyagi tönkretételem csapását, de azt az elégtételt nem kapták meg, hogy megadjam magamat.

Még csak azt se érték el, hogy hallgassak. Pedig keserűségem óráiban, mikor a jóbarát nagyokat mart, a szamár nagyokat rúgott rajtam, már-már föltettem, hogy a közéletnek áldozatul dobott gyermek és ifjúkorom huszonnégy éves küzdelme után végleg pihenőre dűlök.

De ha mindezek után látom, hogyan kezd védekezni a felébresztett közszellem a nemzeti társadalom legmagasabb és legalsóbb fokain, mágnás, dzsentri, iparos, földművelő munkás a hamis elvekkel, hamis játékot űző hamis korszellem ellen: ha látom, mennyivel több a keresztény kocsmáros, mennyivel több a keresztény bolt, mennyivel több a keresztény tiszttartó, mennyivel több a földet zsaroló bérlet helyett az önállóan kezelt közép és nagybirtok, ha látom, hogy hogyan szorítják anyakönyveik becsületesebb vezetésére az okmányhamisítást vallási szent szabadalomnak tartó rabbikat, ha látom, hány családot, hány embert és hány ifjút állított meg a "végzett gazdák" kapujánál az uzsoratörvény, mely a mi agyongázolt és agyongyalázott küzdelmeink kézzelfogható eredménye, akkor lelkem repes az örömtől, mert ártottunk ugyan magunknak, de mint hű és igaz fiai használtunk nemzetünknek; akkor a tények és igazságok napnál világosabb fénye bizonyítja, hogy valamennyi meddő torzsalkodó pártnál és pártembereknél nagyobb, bensőbb és tartalmasabb, mert mindenki által érzett és élvezett a mi küzdelmünk gyümölcse."

Amit Verhovay ötven évvel ezelőtt magáról és küzdelmeiről elmondott, alig szorul magyarázatra. Ha az ő kemény helytállásának gyakorlati politikai eredménye nem, de erkölcsi súlya és jelentősége annál nagyobb volt. Abban az erkölcsi posványban, amely a kiegyezés után a tiszakálmáni korszakban oly ijesztő gyorsasággal elterjedt nálunk, Verhovay maga volt az élő tiltakozó lelkiismeret.

Születés

Verhovay a nemzeti forradalom évében. 1848-ban és a forradalom vezérének szűkebb hazájában, Sátoraljaújhelyen született. Szülei egyszerű emberek voltak, de iskoláztatására nagy gondot fordítottak. A kis Verhovay élénk, igyekvő, szorgalmas gyermek volt. Már diák korában kivált két dologban. Elsősorban abban, hogy kitűnő stiliszta volt, tanárai is buzdítgatták az irogatásra s maga is nagy kedvet érzett a tollforgatásra. De korán megmutatkozott nyugtalan természete, szenvedélyes, háborgó érzelemvilága, már a diákéletben a hangadók közé tartozott. Tizenöt éves korában jelent meg az első írása az egyik kassai lapban. Ez az első írás a nevével napvilágot látott. Az első nyomtatott betű örökre eljegyezte őt a toll katonájává. A toll és a betű lett ettől kezdve sorsa, végzete. A toll hozta meg neki a népszerűségét és a hírnevet, de a toll hozta reá a sok szenvedést, üldözést és megpróbáltatást. Az írás és a betű lett egyetlen életcél számára, ő maga mondja, hogy az írás kéjénél nincs nagyobb földi élvezet, írásaiban kiönthette keserűségét, lecsillapíthatta háborgó szenvedélyét és nyugtalan idegeit, levezethette tomboló, túláradó akarat és cselekvőerejét. Az írás nála olyan életszükséglet, mint más földi halandónál a víz vagy a levegő. Tizenöt éves korában már azt írja szüleinek: Ha Isten is úgy akarja, mint én, akkor író lesz belőlem." És az isteni akarat valóban az volt, hogy Verhovay Gyula író legyen, a legtüzesebb, legszínesebb és legnépszerűbb magyar közírók egyike.

Középiskoláit Sátoraljaújhelyen végezte. Már mint diák bele kerül a közéleti harcokba. Érzékenysége és korának liberális gondolatvilága hajszolja bele az első összecsapásokba. Elsőéves joghallgató korában szóváltás támad a tanteremben az egyik zsidó és egy magyar hallgató között. Az utóbbi a zsidót egy jól irányzott nyaklevessel hallgattatja el. A zsidó az igazgatót kéri, hogy szerezzen neki elégtételt, aki azonban nem hajlandó az üggyel foglalkozni. Verhovay éppen úgy, mint fiatal korában Istóczy, a zsidó emancipáció lelkes híve és a zsidókkal rokonszenvezik. Megírja az esetet a Pesti Naplóban. Ezért a tettéért az iskolaszék elé idézik és felszólítják, igazítsa helyre a lapban cikkét. Verhovay vonakodik ezt megtenni. Kicsapják.

Hivatalnok

Szerény hivatalnoki állást kap a honvédelmi minisztériumban. De az egyhangú és unalmas hivatalnoki élet nem neki való, nem is bírja sokáig. Az ő tolla nem rubrikák rovására, akták másolására hivatott. Hamarosan kapcsolatot talál a budapesti lapokhoz. Szíve, lelke, meggyőződése, természetesen a függetlenségi lapokhoz vonzotta. Akkoriban a szélsőbal lapja a Csernátonyi által szerkesztett Ellenőr volt. Verhovay nagy lelkesedéssel vetette bele magát az újságírói munkába. Cikkei hamarosan ismertté és népszerűvé tették nevét. Csernátonyi is felismerte tehetségét és fiatalon a lap főmunkatársává tette. Amikor azonban Tisza Kálmán és a két függetlenségi lap, a Hon és az Ellenőr szerkesztői Jókai Mór és Csernátonyi Lajos megcsinálták a fúziót, vagyis szegre akasztották függetlenségi elveiket, Verhovay mélységesen felháborodva ezen a politikai harakirin, mit sem törődve a maga bizonytalan sorsával és kenyértelen. kilátástalan jövőjével, otthagyta az Ellenőrt. Mivel a függetlenségi politika most lap nélkül maradt, Verhovay Ugrón Gábor társaságában lapindítási ajánlatot tett az Athenaeumnak. Itt azonban a lapkiadás tervét udvariasan elutasították. Röviddel később Verhovay Csávolszky Egyetértéséhez került. Ennek a lapnak is hamarosan ő lett egyik főerőssége. A Tiszáék pálfordulása után az összeroppant, erejéből és tekintélyéből sokat vesztett függetlenségi politikának új népszerűséget és lendületet tulajdonképpen Verhovay cikkei kölcsönöztek. Különösen mély hatást gyakoroltak a közvéleményre a Kossuthnál tett látogatásáról beszámoló cikkei. 1875 június 21-én járt kinn Torinóban Kossuthnál. Ez a látogatás kétségkívül élete legnagyobb élményei közé tartozik. A Torinóban szerzett tapasztalatai közül rendkívüli érdekesek azok, amelyeket Helfy Ignácról, Kossuth zsidó bizalmasáról szerzett. Verhovay Helfyről csak mint közönséges házi zsidóról emlékezik meg s valóban viselkedése alapján rá is szolgált erre a minősítésre. Kossuth emlékiratainak kiadását üzleti célra és jutalékszerzésre használja fel. Kieszközli Kossuthtól a maga számára emlékiratai kivonatolásának engedélyezését. Az iratok rendezésének munkájára becsületes magyar hírlapírók és képviselők helyett egy szélhámos zsidót, Gunst Henriket viszi el Kossuthhoz. Verhovay a kátyúba jutott függetlenségi politika új életre ébresztésén is sokat dolgozott. Ajánlatára Csávolszky bevette a szerkesztősége Lukács Gyulát és Hentaller Lajost. Az első feladat az egyetemi ifjúság megnyerése volt, mert minden új politikai mozgalom tőlük indult ki. Verhovayék ezt a feladatot gyorsan és teljes sikerrel megoldották. 1878-ban nem utolsó sorban Verhovay cikkeinek hatása alatt az egész országban nagy volt a törökbarát hangulat. Bécsben a külpolitika irányítói inkább az oroszok felé hajlottak. A plevnai ütközet után a szorongatott törökök melletti nagy rokonszenvtüntetésre készült az egyetemi ifjúság. A tüntetés megszervezésével foglalkozó ú. n. hatvanas bizottság ülésein részt vett Verhovay is. Felszólalásai valósággal lázba hozták az ifjúságot. Verhovay ekkor már a legnépszerűbb politikusok közé tartozott. Ilyenné tették mindenekelőtt nagyszámú sajtóperei. A kassai toaszt című cikkében kemény bírálat tárgyává tette Albrecht főhercegnek, a magyar nemzeti törekvések ellen mondott beszédét. A tervezett törökbarát tüntetéssel kapcsolatban sikerült rábírnia az ifjúságot, hogy küldöttség keresse fel a miniszterelnököt és kérje számon tőle politikáját. A népgyűlés napján szinte az egész főváros talpon volt. A Múzeum terét és környékét óriási tömeg lepte el. Zúgva, hömpölyögve indult el hatalmas áradatként, amikor Verhovay kiadta a jelszót, fölvinni az egész népgyűlést Budára. Követeljük, hogy nyissanak szabad polgároknak szabad utat a kormány fejéhez.

A rendőrség nem mert szembeszállni az óriási tömeggel, amilyet Pest utcái talán még sohasem láttak. A miniszterelnöki palotát teljesen körülzárta a fenyegetően morajló emberáradat, kő és tojászápor hullt a palota ablakaira, majd az első csoportok benyomultak az épület előcsarnokába. A helyzet most válságosra fordult. Verhovay tudta, hogy ha most nem cselekszik, a következmények beláthatatlanok. Hirtelen beszélni kezdett, Tisza Kálmán politikáját megbélyegezte, azután lassan elterelte a hallgatóság figyelmét róla és így lecsillapította a kitörni készülő népszenvedélyt. Ezzel talán Tisza életét mentette meg. A válasz erre a cselekedetére az volt, hogy másnap letartóztatták és becsukták a Fortunába közönséges bűnözők közé. Hat hétig folyt ellene az eljárás, lazítás címén, az esküdtszék azonban felmentette. Népszerűsége nagyobb volt, mint bármikor. A nemsokára megtartott képviselőválasztásokon három kerület is megválasztotta képviselőjének: Makó, Cegléd és Debrecen, az utóbbi helyen magát Tiszát buktatta meg. A három mandátum közül a ceglédit tartotta meg, ezzel is kifejezésre akarván juttatni Kossuth eszméihez való hűségét. Hermann Ottó jelöltsége miatt súlyos nézeteltérése támadt pártjával, elsősorban Eötvös Károllyal. Verhovay Hermannt akarta jelöltetni függetlenségi programmal a megüresedett szeged alsóvárosi kerületben. Emiatt nemcsak a pártjának vezetőségével került összeütközésbe, hanem a jó szegediek se igen akartak kötélnek állni. Vonakodtak elfogadni Hermannt. Főkép azért, mert zsidónak nézték. Végül is úgy megkedvelték, hogy nagy többséggel választották meg képviselőjüknek. Eötvössel való viszálya miatt Verhovay kivált az Egyetértéstől is. Röviddel később, 1881 január 1-én megindította a Függetlenséget.

Függetlenség

A Függetlenség új korszakot jelentett a magyar sajtó történetében. Verhovay külsőben, tartalomban, beosztásban, szervezésben, terjesztésben egyaránt szakított az eddigi megcsontosodott, megmerevedett szokásokkal és hagyományokkal. Új, merész és bátor kezdeményező volt, tele fiatalos lendülettel és lelkesedéssel. Ekkor mindössze még csak harminckét éves volt. Jóformán anyagi eszközök, tőke és támogatás nélkül ment neki nagy merészen az új vállalkozásnak. Csak hite, akarata, fanatizmusa volt. de ez aztán legyőzhetetlen. Lapjának szokatlan, merész hangja, elevensége gyorsan népszerűvé tette a Függetlenséget.

Verhovay új lapja alig nyolc nappal a megindulás után máris nagy és csaknem végzetes következményekkel járó csatákba keveredett. A frakkos banda címen cikk jelent meg a Függetlenségben. Ez a cikk egész terjedelmében leleplezte és a nyilvánosság elé vitte a Kisbirtokosok Földhitelintézeténél folyó nagy visszaéléseket. Sikkasztások, csalások, hamisítások óriási halmazatáról volt szó. Ezek a visszaélések csaknem kivétel nélkül kisembereket károsítottak meg. A bennfentesek a kormány kegyeltjei, akiket az összeomlásért a felelősség terhelt, a bukás előtt álló intézetből elvittek, kivontak mindent, ami mozdítható volt. A Függetlenség kíméletlenül megírt mindent, nem tett kivételt az igazgatóság arisztokrata tagjaival sem, akik szintén tudtak a visszaélésekről. A Nemzeti Kaszinóhoz közel álló körökben nagyon kellemetlennek találták a Függetlenség leleplezését. A megtorlás valamilyen módját keresték. Báró Majthényi Izidor nevű ismeretlen nagyság magára vállalta Verhovay megfenyegetését. Néhány társával bement a szerkesztőségbe és felelősségre vonta Verhovayt. Rátámadni nem mert. A szerkesztőségben ugyanis már előre értesültek róla. hogy mi készül ellenük, úgyhogy asztalaikon töltött revolverekkel várták az érkezőket. Majthényi felelősségre vonta Verhovayt, hogy merészelte a cikkben foglalt vádakat egy becsületes emberről Festetics Pál grófra gondolt megírni. Verhovay bizonyítékaira hivatkozott, Majthényi kétségbevonta ezeknek hitelességét. Verhovay erre megmutatta Festetics Pál gróf sajátkezű levelét, amelyben az értékek elvonására adott utasítást az intézet igazgatójának. Majthényi azonban mindenáron bele akart kötni Verhovayba, ezért a szerkesztőségi látogatást követő napon becsületsértő üzenetet küldött neki. Előkelő közéleti férfiakból álló zsűri egyhangúan megállapította, hogy Verhovaynak az adott esetben nemcsak nem kötelessége, de joga sincs elégtételt kérni. Verhovay a határozat után mégis elégtételt kért. A feltételek egyszeri golyóváltás huszonöt lépésről. A párbajt a régi lóversenytéren vívták meg. Mindkét fél az ötvenedik másodpercben lőtt, Verhovay azonban nem célzott. Majthényi aki különben is ismert céllövő volt célzott és golyója Verhovayt a nyelőcső és a légcső között találta el, megakadt a kulcscsont és a lapockacsont között. A golyót Verhovay egész életén át testében hordozta. Hetekig élet-halál között lebegett. Az eset mérhetetlen felháborodást váltott ki. A párbajt követő napon már hatalmas tömegek vonultak fel a Nemzeti Kaszinó ellen. A rendőrség nem boldogult a fenyegető magatartást tanúsító elkeseredett emberáradattal. Katonaságot kellett kivezényelni. A sortűznek két halálos áldozata is volt. Napokig tartottak még az utcai tüntetések, csak akkor csillapodott le némileg a hangulat, amikor híre járt, hogy Verhovay túl van a közvetlen életveszélyen. Hónapokig kellett ágyban maradnia. Ezalatt az idő alatt a Függetlenség sorvadni kezdett, barátai és munkatársai nem értettek a lapvezetéshez, hiányzott belőlük Verhovay lendülete és mozgékonysága. Amikor felgyógyult, már meglehetősen siralmas állapotban találta lapját. De hamarosan újra talpra állította. Új és új harcokat kezdett, új és új sikerekkel.

A magyar Drumont.

Eduárd Drumont a nyolcvanas-kilencvenes évek ismert nevű francia antiszemita népvezére volt. Újságíró; aki közvetlen közelről ismerte azt a társadalmi posványt, azt a közéleti mocsárt, amely a köztársasági Franciaországban úrrá lett, nem utolsó sorban éppen a zsidóság bomlasztó tevékenysége következtében. Jól ismerte azt a sok korrupciót, panamát, kijárást és vesztegetést, amelynek segítségével a zsidók döntő befolyásra tettek szert a francia közéletben. Megismerte a zsidók természetrajzát, önző, haszonleső, kapzsi, pénzsóvár lelkialkatát, a zsidóság szervezettségét és egységét, felismerte teljes mértékben azt a veszélyt is, amelyet a zsidóság elhatalmasodása rejtett magában. A magyar és német antiszemita mozgalmak sikerein felbuzdulva, maga is neki látott a társadalom ébresztés kockázatos és veszélyes munkájának. Könyvet írt Le France Juiv címen. Ez a munkája páratlan sikert aratott. Egyik kiadását a másik után kapkodták szét. Hamarosan antiszemita lapot indít, majd pártot szervez antiszemita programmal. A francia antiszemita pártnak hosszú ideig jelentékeny szerepe volt a politikai életben.

Verhovayt annakidején Istóczy hasonlította Drumonthoz. Valóban sok volt közöttük a hasonlóság. Ugyanaz a tűz, szenvedély és harckészség hevítette őket, ugyanaz a bátorság és igazságszeretet adott nekik elegendő lelki erőt a súlyos feladat vállalására. Ugyanaz a ragyogó, sziporkázó, merészen támadó írásművészet volt mindkettőjük főerőssége.

Első igazi találkozása a zsidókérdéssel

Verhovay első igazi találkozása a zsidókérdéssel a tiszaeszlári per idejére esik. A függetlenségi párton belül már korábban is volt egy meglehetősen határozott antiszemita irányzat, elég, ha itt Ónodyra, Simányi Istvánra hivatkozunk. Verhovayról már említettük, hogy fiatal korában zsidóbarát érzelmű volt. A tiszaeszlári gyilkosság és ennek fejleményei azonban megingatták benne ezt a meggyőződést. Rájött arra, hogy szörnyű tévhitben élt. Éles szemeivel most egyszerre felismerte a zsidóság idegenszerűségét. Meglátta, hogy ez az idegen test pusztító kór a nemzet testében. A tiszaeszlári perrel kapcsolatos példátlan üzelmek, csalások, vesztegetések, hajszák, hazugságok Verhovayt mélyen megrendítették s még inkább az, hogy a zsidóság egységesen sorakozott fel a gyilkos sakterek védelmére, benn az országban és túl a határokon érdekazonosságot vállalt a gonosztevőkkel. A zsidóságnak még az a része is, amelyik előszeretettel hangoztatta, hogy ő már megmagyarosodott, inkább fogott kezet a gyilkos sakterekkel, mint a becsületes magyarokkal. A fajiság kötelékei diadalmaskodtak. Hiábavalónak bizonyult az emancipáció, jogok kiterjesztése, társadalmi befogadás, jólét, pénz, hatalom, mindennél nagyobb volt a vérség hatalma. Verhovayt ez a tapasztalat mélyen lesújtotta. Mély és kiolthatatlan igazságszeretete arra kényszerítette, hogy elítélje a zsidóság magatartását. Először megkísérelte a zsidóságot más viselkedésre bírni, amikor azonban látta, hogy ezek a törekvései semmi sikerrel néni járnak, hogy minden igyekezete hiábavaló, nem habozott a kemény és erőteljes támadásoktól sem. Tudta, hogy most minden eddigi ellenfelénél veszedelmesebb ellenséggel került szembe, de ez a felismerés sem tartotta vissza őt. A zsidóság elleni harca nem állott olyan, világos elvi alapon, mint például Istóczyé, liberális beidegzettsége sokszor hatott zavarólag küzdelmeiben, de az igazság, a becsület, a tisztesség, a magasabb nemzeti érdekek mindig arra bírták, hogy a zsidósággal szemben helyt álljon és harcba szálljon. A tiszaeszlári per elején az antiszemita front álláspontját tulajdonképpen Verhovay és lapja, a Függetlenség képviselte. A Függetlenség volt jóformán az egyetlen fővárosi lap, amely ebben a perben egyedül a jog, a törvény és becsület útján haladt, mert az összes többi lapok el voltak kötelezve vagy a zsidóságnak, vagy a kormánynak, vagy mind a kettőnek. A tiszaeszlári harcok idején Verhovaynak nem volt alkalma, hogy a maga antiszemita felfogását elmélyítse és önmagában tudatosítsa. Erre csak évekkel később került sor, amikor már a zsidósággal kapcsolatban is sokkal több tapasztalattal rendelkezett s a közéleti harcokból kiszorítva, csendes magányban, végleges véleményét kiformálhatta a zsidóságról és a zsidókérdésről. Verhovaynak az a végleges ítélete, amely Az ország urai című munkájában kristályosodik ki, nem egyéb, mint egy szenvedélyes hangú vádlevél a zsidóság ellen. Alább idézünk néhány gondolatot ebből a vádlevélből:

Vádlevél

"Tény az, hogy az ő szellemük uralja a világot. Tény az, hogy a XIX. század utolsó fele viselős lett az ő vérüktől és jellemüktől. Tény az, hogy a huszadik századot e vér és jellem minden külső előnyével és minden belső fekélyével át fogja hatni. Tény az, hogy a kibontakozás óriási rázkódtatásokba és nagy vérfürdőkbe fog kerülni. mert végre az emberiség természete és rendeltetése, hogy nem tűri az erkölcstelenségek és fanatikus gyűlölködések pillérein épült oltárát a hamis hitnek és meghamisított elveknek. Az aranyborjút tömjénezhetik egyes korszakok és egyes nemzedékek, de az sohase lesz eszmény, míg az emberekben valami van abból, ami magasztos, ami isteni. Lesznek vérfürdők és meglesz a végfelosztás. A zsidó kérdés osztja sorsban a bolygó zsidó sorsát. Bátyújával, görbe husángra támaszkodva, alázatosan kószálja be a bolygó zsidó a falvakat. Megugatják a kutyák, kicsúfolják a gyerekek, aztán elfelejtik, mint ha ott sem járt volna. Pedig testéből egy rész, szelleméből az egész ott reked minden egyes faluban, ott ődöng örökösen, ott él az a sábeszgyertya lángjában, ott az ajtófélfa megjelölésében, ott az imádságokban és zsoltárokban, melyek által kiváltságos népnek hiszi magát, melynek joga és kötelessége kizsákmányolni minden más népet a föld kerekségén. A bolygó zsidó mindig vándorol, mindig űzi az a szellem, amely nem talál nyugalomra, mert kergetik erkölcseinek árnyai, kincsszomjának lidércei. Ez a zsidó mindenütt egyforma. Látható a kármentő mögött hamis iccével, látható a boltban hamis mérleggel, látható itt is, ott is, amint lesben kergeti, fogdossa és lövi a világhódítás fegyverével, a váltóval a vadat. Olyan elvek, aminő a szabadság, egyenlőség és testvériség elve nem borona a kezükben, hogy megporhanyítsa búzavetés alá a földet, hanem vetőgép, hogy elhintse búza közt a konkolyt és a gyomot.

A fölkent királyokat parancsaikban köti az eskü, a törvény, az alkotmány. Rothschildot nem köti semmi. Törvényhozásoknak és kormányoknak szab irányt. Törvényeket alkottat, aminők neki tetszenek, törvények meghozatalát tiltja el, ha neki nem tetszik. A börzét nem lehet megadóztatni, mert Rothschild nem akarja, a borgyártást és borhamisítást nem lehet törvény által megtiltani, mert tiltakozik Rothschild. Szabad a csalás, szabad a hamisítás, szabad a fosztogatás, ameddig Rothschild úgy akarja. Szabad préda az egyes, szabad préda az állam, ameddig Rothschild úgy akarja.

Rotschild

Rothschild akarta, hogy ne legyen zsidókérdés az országházban és nem is lett. Letiporták, agyondorongolták azokat, kik törvényes eszközökkel, a törvényhozás útján óhajtották megoldani a társadalmilag, közgazdaságilag és nemzetileg oly életbevágó kérdést. Ledorongolták, mert különben nem kaptak volna pénzt. A megfeneklett pénzügyek, a megcsappant a hitel és hógomolyként növekvő deficit, a válságos mezőgazdasági viszonyok borzongatták a kormányzat lapockáit. Rothschild összeráncolta szemöldökét, a sajtó belefújt a Jerikói kürtökbe. Fülhasító zajjal hirdették: "az antiszemita törekvések rossz hírbe hozták az országot, csökkent a bizalom a nemzet életképessége iránt, pénzügyi és nemzetgazdasági bajok vízözöne fenyegeti".

A tiszaeszlári küzdelmekre visszaemlékezve Verhovay megjegyzi, hogy valamennyi harca közül ez volt a legnehezebb. A zsidóellenes közhangulatnak akkor nem is annyira a saktergyilkosság volt az oka, mint inkább a zsidóság viselkedése. Az egész zsidóság olyan zárt egységben állott a sakterek mellé, hogy ez mindenkit megdöbbentett. "Ebben a megbonthatatlan összetartásban a legmodernebb neológ csak oly fanatikusnak bizonyult, mint a legvakbuzgóbb szefárd ortodox. Ebben az összeesküvésben, mely támadás volt a legszentebbek ellen, miket a keresztény társadalom a XIX. század eszméivel magáévá tett, Rothschild és Hirsch báró, Wahrmann Mór és Mandl Pál, Schossberger Dávid és Chorin Ferenc kezet nyújtottak Schwarz Salamon és társainak, a gyilkos saktereknek. Paris, London, Bécs, Budapest, mint a voltaoszlop gyűrűi, érintkeztek Sadagorával, a csoda rabbi székvárosával."

Verhovay annak idején, elsősorban Ónody tájékoztatásai alapján foglalkozott a tiszaeszlári üggyel. Kezdetben csak egyszerű hírközlésre szorítkozott, minden magyarázat vagy állásfoglalás nélkül. Csak később, amikor zsidó részről megindult az elködösítési hadjárat a sakterek megmentése érdekében, csak akkor szállt harcba Verhovay és a Függetlenség, de még ekkor sem antiszemitizmusból kifolyólag, hanem a puszta igazságért és a jog, a törvény szabad érvényesüléséért. Lassan kialakultak a harcvonalak, Verhovay most már elemében volt. Sorozatos, kemény támadásokat intéz a zsidók kiszolgálására vállalkozott lapok, közhivatalnokok, kormány és politikusok ellen. Verhovay leleplezései és támadásai sokak számára már elviselhetetlenek voltak. Valóságos maffia esküdött össze ellene. Mondvacsinált ürügyek alapján valóságos párbajlavinát zúdítottak a nyakába. Azt remélték, hogy ilyen módon megtörhetik, a harc feladására és hallgatásra kényszeríthetik. Kenedivel, Horánszkyval és társaikkal egymásután 12 párbajt, vívott. Ezek az emberek egytől-egyig a zsidóságnak akartak szolgálatokat tenni, hogy így pénzes zsákjaik közelébe férkőzhessenek. Nyíltan és névtelenül fenyegették, hogy elteszik láb alól. Százával kapta a mocskos hangú, gyalázkodó leveleket. Szervezett terrorral igyekeztek elnémítani őt. Egyformán kivették ebből részüket zsidók, ortodoxok, asszimilánsok, valamint nemzsidók. Egy Nagy Giosz Sándor nevű makkabeus, a Múzeumhoz címzett kávéházban, bottal akart Verhovayra támadni, de pórul járt, mert Verhovay revolverét fogta támadójára, aki erre jobbnak látta odébb állni.

Ellenfelei

Verhovay egyik legelszántabb ellenfele Kozma Sándor főügyész volt. Ádáz, elkeseredett harc folyt közöttük. Kozma hivatali állásában a zsidóbarát kormánypolitika kiszolgálására vállalkozott. Feladatát teljes odaadással végezte. Egyik legfőbb kötelességének Verhovay megsemmisítését tartotta. Tudta, hogy Tisza Kálmánnál ezzel szerezhet a legtöbb érdemet. Egymást érték a jogtalanságok és törvénytelenségek, napnap után indultak perek a Függetlenség ellen, amíg végül sikerült is Verhovayt anyagilag tönkretenni s a tollat kiütni kezéből. A tiszaeszlári per tartama alatt Verhovay a nyilvánosság elé vitte Kozma Sándornak, mint főügyésznek felháborító szereplését, Kozma mögött azonban oly hatalmas erők állottak, hogy az elkövetett törvénytelenségek ellenére is állásában maradhatott. A hatalom urai nagyon jól tudták, hogy a sakterek felmentését csak Kozma Sándor tudja kierőszakolni. Verhovay támadásáért röviddel később Kozma Sándor kíméletlen bosszút állt, amikor a csángó pénzek elsikkasztásának hazug és becstelen vádját zúdította a nyakába. Kozma különben már pályája elején el volt jegyezve a zsidó érdekekkel. Amikor Ráday Gedeon gróf, mint királyi biztos az alföldi betyárvilágot felszámolta, elfogatta és lecsukatta a zsidó orgazdákat is. A Pester Lloyd emiatt hosszú cikkben támadta a királyi biztost, azzal vádolva, hogy a börtönökben kínzószerszámok vannak. Ez a hír bejárta a külföldi sajtót is. Kozma Sándort küldték le az ügy kivizsgálására. Az ügyész úr azonban egyes-egyedül csak Lővy zsidó börtönét kereste fel. Kozma jelentése után Rádayt állásától nemsokára felmentették, Lővyt pedig szabadlábra helyezték. A tiszaeszlári saktereket felmentő ítélet is elsősorban Kozma Sándor műve volt. A felmentés Verhovayt csak megerősítette a zsidóság elleni harcának jogosságában és helyességében. Megbizonyosodott arról, hogy a zsidóság nemcsak védelmébe vett, faji érdekből egy aljas bűncselekményt, hanem már akkora befolyással rendelkezik, hogy a törvényt és a jogot is lábbal tiporhatja, a kormányt kezében tartja. Kiderült, hogy a zsidóság az igazi hatalom és a törvény az országban. Most és ettől kezdve lett igazán antiszemita. Most már tudta, hogy miért van szükség antiszemitizmusra. Arra a kérdésre, hogy miért antiszemita, e szavakkal felel:

Miért antiszemita

"Azért, mert nemzetem jobban szerelem magamnál és többre becsülöm a zsidónál. Bámulatom a zsidók külön vallási és faji szervezete iránt, a lélektani rugója annak, hogy más módot a kibontakozásra nem ismerek: vagy a magyar társadalom szívja fel a zsidóságot, vagy a zsidó társadalom a magyar nemzetet." (Verhovay még nem tudhatta, hogy van egy harmadik megoldás is, a zsidók eltávolítása a magyar nemzet testéből.) Most minden arra mutat, hogy a zsidóság az nemzetünkre, ami a húsevő növény a pillangóra. Elég, hogy szárnyai érintsék levelét, azonnal összecsukja azt és addig ki nem nyitja, míg föl nem emésztette. Más a mi erkölcsi világunk, mint a zsidók erkölcsi világa, mások nemzeti törekvéseink, mint a zsidók törekvései. Mások erényeink, mások vétkeink. Vallásilag és jajilag iszonyú mélység tátong közöttünk, választó vonal gyanánt. És ezt a vonalat lehetetlen áthágni, amíg a zsidó csak addig magyar, míg a zsidóságnak kedvez, azontúl zsidó és mindig csak zsidó.

Verhovay eleinte az antiszemitizmus enyhébb, óvatosabb, liberálisabb formáját fogadta el. Inkább védekezni akart a zsidóság ellen és nem támadni. Nem tette magáévá az emancipáció hatálytalanítására vonatkozó javaslatokat sem. A zsidókérdés megoldását két dologtól remélte, először a zsidók megreformálásától, másodszor a további bevándorlás megakadályozásától. Abban a tévhitben élt, hogy ezek a javaslatai a zsidóság kevésbé fanatikus és elfogult részében megértésre találnak. Tévedett. A zsidóság egységesen utasított el mindenfajta reformtervet, bármily szerény és óvatos is volt az, ha a zsidóság helyzetét érintette vagy éppen kissé korlátozta. De nemcsak a zsidóság, de a zsidó járszalagon haladó kormánypolitika sem akart tudni semmiféle olyan kezdeményezésről, amely a zsidóság térhódítását feltartóztathatta volna.

A parlamentben.

A parlamentnek 1878-tól 1887-ig volt tagja Verhovay. Az első egykét évben még kizárólag a liberális és függetlenségi politikát szolgálja. A tiszaeszlári per idején azonban kilép a függetlenségi pártból és Istóczy antiszemita pártjával működik együtt. Egy ideig tagja is volt a pártnak, de állandó szoros együttműködésre impulzív természeténél és lobogó temperamentumánál részben talán liberális beidegzettségénél fogva nem volt képes. Eleinte nem tudta egészen megérteni Istóczyék következetes és radikális antiszemitizmusát. Sokáig rabja volt annak a meggyőződésnek, hogy a zsidók reformálhatók, megjavíthatók és magyarosíthatok. Pedig talán, ha kezdettől fogva őszintén együtt dolgozik Istóczyékkal, sokkal nagyobb eredményeket érhettek volna el. Csak amikor már mindenéből ki volt fosztva, a közéletből is ki volt rekesztve, csak akkor ismerte meg végleg és igazán a zsidóságot, csak akkor látta be, hogy a magyarság és a zsidóság között nincs és nem is lehet helye kompromisszumnak, kiegyezésnek. Ebben a harcban a két fél közül el kell valamelyiknek pusztulnia. Amikor Verhovay mindezzel tisztába jött, megkísérelte Istóczyékkal egyetértésben és az ő szellemükben feltámasztani a függetlenségi antiszemita pártot, de kevés sikerrel. Nem járt eredménnyel lapindítási kísérlete sem, a Független Magyarország két évi fennállás után megszűnt.

A tapolcai kérvény tárgyalása

Antiszemita szellemben első ízben a tapolcai kérvény tárgyalásakor szólalt fel. Élesen szembeszáll a szabadelvűség hazug, zsidó értelmezésével, az elvek és jelszavak elé helyezi a nemzet igaz érdekeit. Ekkor terjesztette be a zsidók megreformálásáról szóló határozati javaslatát, amelyben sok helyes gondolat és ötlet volt ugyan, de végeredményben célját tévesztett kísérlet. A zsidóság elleni harcának igazi színtere azonban nem a parlament volt, hanem a sajtó. Az 1887-es választásokon alig néhány szavazattal maradt kisebbségben Cegléden, egykori legjobb barátjával, Komjáthy Bélával szemben, aki függetlenségi párti programmal, de csak a kormánypárt hathatós támogatásával tudta Verhovayt megbuktatni. Megbuktatása érdekében a legerkölcstelenebb eszközöket is felhasználták. Nem is annyira a bukást, mint inkább azt, hogy éppen legjobbnak hitt barátja vállalta magára kibuktatását, nagyon szívére vette Verhovay. Nagyon rossz emberismerő volt. Leghívebb barátai és bizalmasai hagyták legrútabbul cserben. Olyanok, akiket többnyire ő emelt ki az ismeretlenségből és az ő segítségével tudtak csak közéleti szerephez jutni. Komjáthy Béla is ezek közé tartozott. Ez az ember nemcsak Verhovay politikai pályájára mért csapást, ő volt a Függetlenség összeomlásának közvetlen előidézője is, mert a birtokaira betáblázott kauciót, egyik napról a másikra felmondta.

Ellenfeleinek kíméletlen hajszája és üldözése nem bántotta annyira, mint a hozzá legközelebb állóknak, testi-lelki jóbarátainak árulása és hűtlensége.


Távol a világtól.

Néhány évi bizonytalan élet után, mindenből kiábrándulva, végleg búcsút mondott a közéletnek. Feleségül vette Kövér Amáliát, özv. Szmetanovics Jánosné, battonyai földbirtokosnőt s ide vonult vissza gazdálkodni. Sokáig csendes, magába zárkózott életet élt. Csak egyetlen egyszer került szóba a politikai életbe való visszatérése. Gyula város ellenzéki polgársága akarta őt megnyerni képviselőjelöltjének. Már az összes gazdakörök meg is választották elnöküknek, de az utolsó pillanatban, állítólag felesége kívánságára, visszalépett a jelöltségtől. A birtokot rövid idő alatt, nagy szorgalommal mintagazdasággá fejlesztette. A környékbeli birtokosokkal később mozgalmas társadalmi életet élt. Hol az egyik, hol a másik kúrián gyakran mulatták át az éjszakákat. A múltra nem szívesen emlékezett vissza. Halála váratlanul következett be 1896 április 20-án. Kétségkívül egyik legmarkánsabb, legérdekesebb egyénisége volt korának. Megalkudni, alkalmazkodni sohasem tudott. Nem tudta elhallgatni a közéleti visszásságokat és igazságtalanságokat. Benne minden igaz ügy őszinte pártfogóra talált. Minden kérdést, minden ügyet a magyarság egyetemes érdekei szempontjából nézett. Ennek a szempontnak minden egyebet alárendelt, elsősorban a saját érdekeit és céljait. Sohasem kereste a címet, a rangot, a hatalmat, a pénzt, a vagyont, mindig közérdekből emelt szót. Végzete az volt, hogy olyan időkben szállt síkra a becsület, a tisztesség és az igazság mellett, amikor az önzés, a képmutatás, a szűklátókörűség volt a divat. A tiszakálmáni korszak mindenesetre egyik legnagyobb és legveszélyesebb ellenfelétől szabadult meg, amikor sikerült őt a közéletből kiüldöznie. Félszázaddal nagy harcai után csak tisztelettel és csodálattal gondolhatunk rá, aki a hatalom minden elnyomásával és a zsidóság minden erőszakával szembe helyezkedett. Hogy a tiszaeszlári rémtettről az egész világ tudomást szerzett és a zsidóságnak nem sikerült ezt az ügyet elsüllyeszteni, az végeredményben neki köszönhető.

Halála

Halálakor, 1906-ban, a zsidóság már zavartalanul birtokolhatta az ország anyagi és szellemi hatalmát, többé már nem volt számára ellenfél sem az élő, sem a halott Verhovay. A legtöbb zsidó lap visszaemlékezésében egy érdekes egyéniségről számol be, akinek ifjúkori el tévedései megbocsáthatók. De akadt egykét olyan zsidó lap is, amelyik Verhovay halálát is arra használta fel, hogy a még lappangó antiszemita erők elé odaállítsa, elrettentő példaként, vigyorgó ábrázattal a bukott Verhovayt és sorsát. A Pesti Napló például a következőképp méltatta a halott Verhovayt: "Verhovay ... ő is volt valamikor győzedelmes, diadalmas és ünnepelt. Amikor a függetlenség nemes igéit hirdette és amikor a mágnások céllövője leterítette és amikor az így nyert népszerűséggel az antiszemitizmus katonája lett: győzedelmes és ünnepelt volt. Verhovay is a negyvennyolcas vezér dicsőségével akarta betakarni gyűlölködő programjának sivár mivoltát. Egy ideig sikerült. De az idő gyorsan széttépte a dicsőséget, a gyűlölet kivigyorgott mögüle, a gyűlölet embere megbotlott és Verhovay elhagyatva, egyedül, bukottan vándorolta végig a maga szomorú életútját. A halottnak béke... De amikor a közéletben feltámadni látjuk Verhovay szellemét, amikor a gyűlölet emberei megszaporodva, nálánál ravaszabb és gonoszabb elmével törtetnek előre és úgy látszik, diadalra törnek, akkor lehetetlen el nem mondani, hogy az ő diadaluk csak káprázat, csak egy állomás, amelyen át gázolva a nemzet és a nemzetek a haladás örök törvényei szerint, az emberszeretet örök ideáljai felé robognak. Az ő sorsuk is az lesz, ami Verhovayé volt. És legyen is az."

Keresztények Lapja

Egyetlen lap volt csak a Szemere Miklós támogatásával megjelent Keresztények Lapja amelyik érdemeihez méltó módon mert megemlékezni róla. Befejezésül idézünk cikkéből néhány sort: "Verhovay Gyula halálát megírták a lapok, de csak átsiklottak rajta, méltatás nélkül. Nagyon természetes, nálunk minden zsidó monopólium még a halhatatlanság is. Akármilyen kurtán bántak is el a zsidó lapok az antiszemita Verhovay Gyulával, az, aki a magyar újságírás történetét valaha meg fogja írni, másként ítél majd. Verhovay Gyula szépen és lelkesítőén írt. Cikkei hatottak. Nagy tőkével, óriási reklámmal nem lehet elérni ma azt, mit ő egyetlen cikkével, A kassai toaszttal elért. Uralta az utcát. Féltek tollától, de sokan követték, maga a turini remete is kegyencei közé emelte. A gyengét nem bántotta. Személyeskedésnek nevezték az ő irányát, pedig nem volt az, csak a hatalom gyengítése minden áron és csak abban az esetben, ha meggyőződése volt... Tudott felfedezni és kegyetlenül leleplezni. Ostorozta a bűnt, a hibát, vétket, de soha lelkiismerete ellenére... Sokat olvasott, tanult. Nem igaz, hogy nem volt képzettsége. Letette az államtudományi jogi vizsgát. Jól olvasott és azt, amit olvasott, meg is emésztette. Számtalan újságírót képezett és ma politikai szerepet játszó egyénnek, pályája kezdetén, nestora volt és kerülethez juttatta. Szorgalma és kitartása erejét bámulni lehetett, talán még álmában is hivatásáról álmodott, reggeltől késő éjjelig annak élt. Egy lapnak sem volt még eddig annyi nagytehetségű és országos hírű munkatársa, mint a Függetlenségnek, annyi barátja és annyi ellensége Nem férkőzött a hálószobákba, a családi szentélyekbe, de ütött keményen a leghatalmasabbon is."

Emléke

Verhovay volt egyébként az egyetlen úttörő antiszemita és fajvédő harcos, akinek neve nem merült egészen feledésbe. Igaz, hogy az ő emlékének megörökítéséről sem a húszas évek keresztény nemzeti felbuzdulása gondoskodott, hanem az óceánon túli derék magyarok. Amerikába szakadt magyar véreink egy csoportja 1886 február havában Hazletonban egybegyűlt Pálinkás Mihály házánál, hogy önsegélyző egyesületet alakítson. Amikor az egyesület neve került szóba. Mogyoróssy Árpád nevű tanár, akinek jóhíre volt az amerikai tudományos körökben is, a Rockefeller család nevelője is volt, Verhovay nevét ajánlotta. Az indítványt a jelenlévők egyhangúan el is fogadták. Fél évszázad alatt az egyesület hatalmasra növekedett, ma az amerikai magyarság legnagyobb társadalmi szervezete s ma is büszkén viseli Verhovay Gyula nevét. Az amerikai magyarok Verhovay Segély Egylete 1931-ben díszes síremléket készíttetett, Verhovay hamvait átvitették a battonyai temetőbe. Az emlékmű leleplezése az amerikai magyarok három kiküldöttjének jelenlétében, lélekemelő fémes ünnepség keretében ment végbe. A battonyai magyarok pedig kegyelettel őrzik élete utolsó szakában közöttük élt és elhalt nagy magyar fajvédő harcosnak, Verhovay Gyulának az emlékét.

IRODALOM:

Verhovay Gyula: Liberalizmus és konzervativizmus. Az ország urai. Az álarc korszaka.