Zsidóüldözés Hitler Birodalmában? Ugyan kérem!

A hu-Rightpedia wikiből
Magyar Kultúra

Döbbenetes tények derülnek ki Hitler Birodalmáról a két világháború között megjelent művekből, ugyanis a bennük közölt számadatok alapján lehullhat végre szemünkről a fátyol. Zsidóüldözés Hitler Birodalmában? Ugyan kérem! Amint például annak egyik legjobb ismerője, a mellesleg finn Johannes Öhquist írta (A Führer birodalma, 1942), a német nagyvárosok ingatlantulajdonosainak 65%-a 1938 novemberében még mindig zsidó volt, s ezen évig „a kormány fáradozásai, hogy ezen a téren a helyzetet megváltoztassák, meglehetősen eredménytelenek maradtak, minthogy a zsidók, akik a Harmadik Birodalom gazdasági fellendüléséből rendkívüli módon profitáltak, értettek ahhoz, hogy az ellenük irányuló rendszabályokat szabotálják". C'est la vie!

De szemelgessünk részletesebben is garantáltan nem nemzetiszocialista szerzők e tárgyban megjelent korabeli műveiből! Kezdjük először egy katolikus papéval, Nyisztor Zoltán pápai prelátuséval, aki a „Magyar Kultúra" 1935. február 5-i számában az alábbi adatokkal szolgált:

„A Deutsches Ärzteblatt szerint Németországban Hitler kormányra lépése előtt 6488 zsidó orvos volt, vagyis a német orvosok 13%-a volt zsidó. Hitler kormányra lépése óta ez a szám kivándorlás folytán 578-cal csökkent. Eszerint a zsidó orvosok 90%-a továbbra is a Németbirodalomban maradt. A berlini orvosok közül ma is 43% zsidó, a boroszlóiak közül 39,8, a frankfurtiak közül 38,7, a hamburgiak közül 28, a königsbergiek közül 27%, holott Németország lakosságának a zsidók 1 %-át sem teszik. A biztosító pénztári orvosok közül ma is 3641 zsidó; mindössze 1667-et zártak ki a pénztár orvosai közül. A németországi „zsidóüldözés" ezek szerint távolról sem olyan arányú, mint azt sokan hiszik és híresztelik."

Folytassuk aztán a Harmadik Birodalomban tanulmányutat tett finn esztéta, Johannes Öhquist művével (A Führer birodalma, 1942)! Megtudjuk belőle, hogy amikor 1938. április 26-án elrendelték a zsidó tulajdon birodalmi bejelentési kötelezettségét, kiderült, hogy „a német népi vagyon 1928 novemberében 200 milliárd birodalmi márkára rúgott, amely 80 millió néptárs között oszlott fel. A birodalomban (magasan becsülve) 700 000 zsidó él, akiknek kezén legalább 8 milliárd birodalmi márka volt. Ilyetén egy németre tehát átlagosan 2500, egy zsidóra ellenben 11 428 birodalmi márka jutott, vagyis „egy-egy zsidó tehát 4,57-szer, vagyis több mint négy és félszer vagyonosabb, mint egy német néptárs".

Azonban Öhquist egyéb meghökkentő statisztikai tényeket is tartogat. A német nagyvárosok ingatlantulajdonosainak 65%-a 1938 novemberében még mindig zsidó kézben volt, s ezen évig „a kormány fáradozásai, hogy ezen a téren a helyzetet megváltoztassák, meglehetősen eredménytelenek maradtak, minthogy a zsidók, akik a Harmadik Birodalom gazdasági fellendüléséből rendkívüli módon profitáltak, értettek ahhoz, hogy az ellenük irányuló rendszabályokat szabotálják".

Minden már 1935-től, de különösen 1938-tól életbe léptetett, őket korlátozó jogi döntés mellett is bizonyos tehát konklúziója, miszerint a nemzetiszocializmus „a zsidókkal szembeni negatív állásfoglalása dacára a zsidóknak szociális, társadalmi és faji életmegnyilvánulásait nem akadályozta, amennyiben azok a zsidónépesség határai között nyilatkoztak meg". Példaként említi, hogy „megrendezhetik saját téli segélyakciójukat és az ekkor gyűjtött anyagi eszközöket korlátozatlanul fajtestvéreik támogatására fordíthatják", továbbá, hogy vallásgyakorlatukban nem gátolják őket, sőt gyermekeik nevelését és taníttatását saját iskoláikban szabadon végezhetik.

Kulturbund

Azt sem árt tudnunk, hogy művészeti életüket például olyannyira nem akadályozta Hitler Birodalma, hogy „1933 nyarán egy különleges hivatalt állítottak fel a nem-árják művészeti tevékenységének ellenőrzésére", amelynek révén „zsidó előadásokat csak zsidó művészek részvételével lehet tartani s ezeken az előadásokon csak zsidók jelenhetnek meg": így alakult meg 1934 nyarán Berlinben a zsidóknak hamarosan mellesleg az egész Harmadik Birodalomra kiterjedő kulturális szövetsége (Kulturbund der Juden in Deutschland), amely már a megalapításakor húszezer tagot számlált s rá egy évvel létrehozták száztízezer alapító taggal a zsidó kulturális szövetségek birodalmi szervezetét is (Reichsverband Jüdischer Kulturbünde). Ennélfogva 1934 szeptemberétől 1935 áprilisáig 61 birodalmi városban 1070 alkalommal lépett fel a zsidóság: 385 hangversennyel, 317 előadóesttel, 163 színi-, 57 opera-, 109 kabaré- és egyéb előadással.

Persze vannak, nem is kevesen, akik ilyenkor az 1935-ös nürnbergi árjatörvényeket hánytorgatják fel, mint a példátlan jogfosztás eseteit. Azonban legjobb itt is a tények ismerete, amelyben segít minket dr. Molnár Ákos műve (A hitleri árjatörvények teljes szövege és magyarázata, 1938), amely közli, hogy „a német birodalmi polgárság"-ról szóló, 1935. szeptember 15-én megszületett törvény egyfelől ugyan kimondta, hogy zsidó nem lehet birodalmi polgár, politikai ügyekben nem illeti meg szavazati jog, közhivatalt nem tölthet be, másfelől viszont úgy rendelkezik, hogy 1935. december 31-ével nem kell nyugalomba vonulniuk azoknak a zsidó tisztviselőknek, akik az első világháborúban a német tűzvonalban harcoltak a birodalomért: ők nyugdíjkorhatáruk eléréséig megkapják szolgálati járandóságaikat, csupán a szolgálati idő szerinti ranglétrán nem emelkedhetnek. Ugyanakkor „a német vér és német becsület védelmé"-ről szóló törvény pedig meghagyta, hogy noha zsidóknak tilos a birodalmi s nemzeti lobogót felvonni és a birodalmi színeket kitűzni, viszont megengedett a saját színek kitűzése.

Lovass János könyve

Végül álljon itt Lovass János műve (N. S. Germánia, 1938), amelyben a szerző beszámol egy öreg berlini zsidó főorvossal való beszélgetéséről: „Egy régi berlini zsidó ember, egykori főorvos, ma nyugalomban van. Együtt ebédelek vele és nejével. Mindhármunkat pártjelvényes pincér szolgál ki, mégpedig anélkül, hogy rohamkést húzna, eszcájg helyett. Amit az öreg orvos mondott, szó szerint idejegyzem, mert igen jellemző, és mert úgy találtam, hogy jó néhány sorstársa véleményével megegyezik. Uram - mondta -, az én családom kimutathatóan kétszáz éve él Németországban. Magam jártam a fronton, egyik fiam elesett az Önök Erdélyében, másik fiam orosz fogságba került. Kommunista lett, majd ellenforradalmár, aztán ismét kommunista. Öt éve nem hallottam róla. Leányom német emberhez ment feleségül, két gyereket szült is már neki, amikor 1932-ben Ernst - így hívták vőmet - egy utcai csetepatéba keveredett. Agyonverték. A szó szoros értelmében agyonverték, uram, én, mint orvos állapítottam meg a spandaui állomáson, ahová kihívtak hozzá. Lányomat és két unokámat így én tartom el. Mondhatom, elég nehezen. Mert én, bár kórházi főorvos voltam, szolgálatot ez idő szerint nem teljesítek, praxisom nincs, nem is lehet, csupán szerényke nyugdíjamból élek. Láthatja tehát, hogy sok mindenen mentem keresztül és meg fogja érteni, ha azt mondom, hogy én már nem félek semmitől sem. Engem olyan baj már nem érhet, ami újság lenne számomra. Ennek ellenére, értse meg uram, eszem ágában sincs, hogy személyes és népi sérelmemért a mai uralmat tegyem felelőssé. A mai uralom nem felelős az én vagy társaim balsorsáért, mert a mai uralom azt tette, amit tennie kellett. Erőt és bizalmat adott a népnek, és munkát, kenyeret annyi év semmittevése után. A felelős, uram, az, aki ezt a népet ostoba módon megalázta, aki azt hitte, hogy most teljesen összetörheti és semmivé teheti: a francia politika és korlátoltság.

A német naturalizált zsidók minden szenvedését, vagy legalábbis annak tekintélyes részét ez a bárgyú politika okozta, másik részét pedig az, hogy a bevándorolt zsidók a német nép jólelkűségét szemérmetlenül, igenis állítom, szemérmetlenül kihasználták." Félreérthetetlenül az 1919 133 napja után fejvesztve külföldre menekülő hazai kommunisták jórészt köreikből kikerült képviselőire utalva így folytatta: „Minden ország zsidó szemetje idekerült Berlinbe, minden ország zsidainak legalja - köztük az Önöké is - járatta le a mi nehezen kivívott, vérrel megpecsételt pozíciónkat. Koldus semmiháziak vagyonokat harácsoltak össze és akkor, amikor az én feleségemnek nem volt valamirevaló télikabátja, németül csak zsargonban beszélő, drágabundás ringyók (Huren) miatt kellett kiszégyenkeznünk a törzskávéházunkból. Módjában van megkérdezni jó egynéhány sorstársamat, mind azt fogják igazolni, hogy mi, régi zsidók, mindent elkövettünk, hogy véget vessünk ennek a katasztrófa árnyékát előrevető tobzódásnak. Nem hallgattak ránk, sőt falánk fiaink is ellenük fordultak. Fiatal legények szemtelenkedtek az apjukkal, intették le az anyjukat az „új kor" hangoztatásával. A sarki mészáros fia villát tőzsdézett össze és golfozni járt. Az én fiam egykori iskolatársa Papennel járt egy klubba és párbajt vívott egy filmszínésznőért. De minek folytassam? Mihelyst a népnek vezére akadt, a felfújt hólyagok egyszerre lapultak össze. Megszökdöstek és legénykedtek másutt, mi pedig itt maradtunk és tarthatjuk a hátunkat. Rendben van! Tartjuk! De nekünk, uram, már hiába jön valaki azzal, hogy így emberi jogok, úgy gettó. Mi tudjuk, amit tudunk és láttuk, amit láttunk. Leéljük az életünket itt, mert idetartozónak érezzük magunkat, és nem panaszkodunk, pedig lenne okunk, hiszen másokért szenvedünk. Ellenkezően: örülünk, hogy vendéglátó népünk ismét nagy, erős, és két kis unokámat is erre tanítom. Legyenek ők is olyanok, mint mi voltunk, dolgos, munkás tagjai az országnak, minden hátsó gondolat, kapzsiság nélkül, és akkor talán elfelejtik nekik, hogy fajrokonaik mit vétkeztek egykor ez ellen az ország ellen. A pártjelvényes pincér most a számlát hozta. Az öreg kifizette, aztán kezet fogtak. Kezet fogtak ők ketten: az öreg zsidó orvos és az ifjú nemzeti szocialista. És az ifjú nemzeti szocialista mondott is valamit. Nem, nem azt, hogy „büdös zsidó", hanem: „Holnap bajor gombóc lesz, Herr Doktor". „Jó" - bólintott az orvos -, „akkor eljövünk." És elment. - Nos, főúr - szóltam ekkor -, hogy van az, hogy Ön, mint párttag, zsidót szolgál ki? A pincér nem jött zavarba. - A zsidó, akit kiszolgáltam - felelte röviden -, negyven éve lakik a szomszédos utcában. Frontharcos volt és egyik fia elesett. A fennálló szabály értelmében joga van itt élni, semmi okom tehát arra, hogy ki ne szolgáljam."

Tanulság? Mindig, de ezúttal különösen is hangsúlyozzuk: bizony jók azért a háznál az 1945-ben bezúzásra ítélt művek. Mert hogyan is mondta a Harmadik Birodalom stratégiaalkotásban oly zseniális propagandaminisztere? Ha az ellenség betiltja műveinket, akkor az azt jelenti, hogy jól végeztük a munkánkat, mert veszélyesek voltunk rá nézve. A média fősodrának úgy tűnik tehát, az iménti (ismételjük, garantáltan nem nemzetiszocialistáktól való!) művek továbbra is azok. C'est la vie!

Ifj. Tompó László - Kitartás.hu

Forrás