Zsidó-cigány összeesküvés

A hu-Rightpedia wikiből

Rémálom

Mi nekik a legszörnyűbb rémálom? Az, ha a „szépemlékű” kilencvenes években a Hősök terén látott magyar nemzeti radikálisok tíz-, sőt, százezrei váratlanul megjelennének az utcán, megelégelve a „Károlyi-köztársaságot”, megindulnának, és felszámolnák ezt a zsidó-cigány összeesküvést chartástul, Kolompárostul rendőröstül, mindenestül, pontot téve a 2006 szeptemberében az MTV ostromával elkezdődött felkelés végére. Miért ne lehetne ilyen? Elvégre ez a mi országunk, vagy nem? Minden nap erről álmodok, a győzelem napjáról, tudom, el fog jönni, és tudom, hogy nincs már messze, de nem tudom, hogy mikor, mert nem rajtam múlik, hanem rajtunk.

Hazafiak!

Még jó, hogy az én lelkesedésem nem lehet egykönnyen letörni, különben, bizony mondom, lehangolódnék attól, amilyen összeesküvés-elméleteket, ötleteket, cikk-hozzászólásokat lehet olvasni az Interneten szeptember 20-val kapcsolatban. A „csapda”, „provokáció”, „Gyurcsánynak a balhé kell” agymenéseknél már csak a „miért ne menjünk ki”, „hova menjünk imádkozni” típusú gyávaságok az elkeserítőbbek.

Hogyan csináljam meg

Testvéreim! Minden hazafias tetthez úgy kell hozzáállni, hogy „Hogyan csináljam meg?”, és nem úgy, hogy „Hogyan ússzam meg?”. És ha értünk el sikereket ez idáig, az csak azért volt, mert voltak számosan, akik ezt a szabályt betartották. Ez nem azt jelenti, hogy ész nélkül oda kell magadat dobni az ellenségnek – mint azok, akik tiszteletreméltó bátorsággal, de botor módon fedetlen arccal, beazonosítható ruházattal vagy eltakaratlan jellemző tetoválással harcolnak a kamerák szeme előtt –, de igenis azt, hogy elsősorban a siker kivívására összpontosítok, és nem arra, hogy mi lesz, ha nem sikerül. Mert ha a következményektől való félelem uralja az agyat, akkor az megköti a kezet is, és pont ez taszít kudarcba. Ne úgy közelítsétek meg szeptember 20-át, hogy mekkora kockázattal járó feladat, hanem úgy, hogy mekkora győzelemmel kecsegtető lehetőség. Szeptember 20-án ott lesz minden ellenségünk egy kupacban, az erőszakos bűnöző élősködők, a liberál-bolsevik országtönkretevő gazemberek, meg az őket védő korrupt, szemkilövöldöző rendőrségük. Arra készülnek, hogy órákon át minket gyalázzanak, legszentebb jelképeinket mocskolják, mindezt a saját hazánk fővárosában. De hogy mennyire félnek tőlünk, misem mutatja jobban, mint hogy öt nappal az esemény előtt még mindig nem merik nyilvánosságra hozni a helyszínt, ahol mocskolódó gyűlésüket tartanák (bár már vannak sejtéseink).

A legjobb ezeknek

Mi lenne ezeknek a legjobb? Az, ha fogvacogva elbújnánk, és ki se mernénk menni. Húúú, akkor nagyon nagy hősök lennének, akkor világgá kürtölnék (mert ehhez az egyhez értenek, a pofázáshoz), hogy ők az ilyen-olyan demokratikus, másságtisztelő többségek, akik rettenetesen kemények, elriasztották szörnyű nácikat, és övék az utca. Szerencsére ezt az örömet már elvettük tőlük a Hősök terére meghirdetett rendezvényünkkel.

Mi lenne nekik, ami még jó? Az, ha kimennénk, fejünk lehajtva megsiratnánk véreinket – akiket ők gyilkoltak meg –, imádkoznánk, aztán „méltóságteljesen” eloldalognánk haza. És megint csak ők a nagyon kemény demokraták, akiknek „fölényes tömegét” meglátva eliszkoltunk. Lennének a mi oldalunkon egy páran, akiken ha múlna, akkor ezt az örömöt megadnák nekik, de ezt sem engedhetjük meg!

Mi lenne nekik, ami már nem jó? Az, ha a magánhadsereggé lealjasodott rendőrségük lenne az egyetlen ok, aminek köszönhetően épségben megúszták a napot. Akkor menne tovább a rinyálás a „szörnyű fasiszta veszélyről”, mi meg készülhetnénk október 23-ára. Ilyen már volt.

A rémálom ezeknek

És mi nekik a legszörnyűbb rémálom? Az, ha a „szépemlékű” kilencvenes években a Hősök terén látott magyar nemzeti radikálisok tíz-, sőt, százezrei váratlanul megjelennének az utcán, megelégelve a „Károlyi-köztársaságot”, megindulnának, és felszámolnák ezt a zsidó-cigány összeesküvést chartástul, Kolompárostul rendőröstül, mindenestül, pontot téve a 2006 szeptemberében az MTV ostromával elkezdődött felkelés végére. Miért ne lehetne ilyen? Elvégre ez a mi országunk, vagy nem?

Minden nap erről álmodok, a győzelem napjáról, tudom, el fog jönni, és tudom, hogy nincs már messze, de nem tudom, hogy mikor, mert nem rajtam múlik, hanem rajtunk.