Zsidó háború

A hu-Rightpedia wikiből

Zsidó háború

A zsidó háború (vagy első római-zsidó háború) Kr. u. 66-tól 70-ig tartó Júdea ellen vezetett római hadjárat, mely Jeruzsálem pusztulását és a zsidók teljes szétszóródását eredményezte.

Előzmények

III. Heródes Agrippa halála után (44) Júdea ismét római provincia lett, élén újra helytartók álltak. Zendülések követték egymást, a zelóták kifosztották azokat, akik a római uralommal rokonszenveztek. A zendülések a vélt és valódi, vallási és adófizetési sérelmek következtében Galileában, Júdeában és Szamariában is mindennaposak voltak. Antonius Felix igyekezett békét teremteni, ugyanakkor a már számottevő messiásvárók vallási mozgalmát igyekezett elfojtani. Súlyos belső, társadalmi ellentétek is közrejátszottak, a parasztságot a végsőig kihasználták, emelkedett a nincstelenek száma, ugyanakkor nőtt a papi hatalom.

46-ban leváltották Felix helytartót, helyére Portius Festus került. Az ő idején Caesareában robbant ki egy általános felkelés, Caesarea ugyanis a római közigazgatásban fontos szerepet töltött be. A görögök a zsidók vallását sértő módon viselkedtek, ez tettlegességre vezetett. A zavargások Jeruzsálemre is átterjedtek, mikor Gessius Florus helytartó 17 talentumot kizsarolt a templom kincseiből, és az emiatt háborgó népet terrorral akarta elcsitítani. Cestuis Gallus és II. Agrippa békéltető kísérletei sem hoztak sikert. A nem zsidók által felajánlott, a császárnak szóló áldozatot a templom nem fogadta el a nép nyomására, hiába akarták ezt a főpapok és farizeusok. A császárért bemutatandó áldozat visszautasítása már hadüzenetnek számított.

A háború

Anániás főpap fia, Eleázár rávette a templomszolgákat, hogy a császár kedvéért hagyjanak fel a naponként kétszeri áldozattal, ami bölcstelen és válságos dolognak bizonyult. Ezt nyílt kihívásnak vették. Josephus feljegyzi, hogy „valójában ez volt a Rómával vívott háború kezdete”. Gallus ekkor lépett újra színre – ezúttal 20 000 katonával. Végigsöpört Galileán, ahol mindent felégettek, majd egymás után rombolták le a falvakat. Gallusz a Scopus hegyen levő táborból támadta Jeruzsálemet, de kudarcot vallva vissza kellett vonulnia Gabába, onnan pedig Beth-horonba, ahol hadserege nagy része megsemmisült. Ez 66 novemberében történt.

Vespasiánus Róma legtehetségesebb generálisa volt, „ifjúságától fogva katona, a szolgálatban őszült meg”, népszerűségét pedig a germánok és britek feletti győzelmével szerezte. Néró azzal bízta meg, hogy verje le a lázadást, és így érkezett Antióchiába 67 nyarán az ötödik és tizedik légió élén. Ptolemaisban Vespasiánushoz csatlakozott fia, Titus, aki Alexandriából érkezett a tizenötödik légióval. A szövetségesek ezeket az erőket megtámogatták Galileából és Szíriából a tizenkettedik légióval, plusz gyalogosok és lovasok is jöttek a régió csatlós királyaitól.

Közben a zsidók is összevonták erőiket, és felkészültek a Róma elleni támadásra. Generálisokat választottak a különböző területekre, és Josephusra bízták Galilea védelmét.

Vespasiánus és csapata bevonult Galileába, Jotapatánál megütköztek Josephusszal, és 47 napi ostrom után bevették a várost. Josephus megadta magát a rómaiaknak, és megjósolta, hogy Vespasiánus és Titus is Róma császára lesz, így kegyelmet kapott, és megmentette az életét. Ettől kezdve kiváltságot élvezett a római táborban.

Vespasiánus 68 tavaszán már egész Galileát leigázta, és csapatai előrenyomultak délre Joppéig. A többi, parancsnoksága alá tartozó csapat a Jordán völgyén lement Jerikóba a Holt-tengerig. Néró halálakor 68-ban Vespasiánus jónak látta elhalasztani a támadást Jeruzsálem ellen. Gyors egymásutánban először Galba, majd Otho és végül Vitelius lett kikiáltva császárrá, utána hamarosan elmozdították őket. Viteliuszt az itáliai sereg orvul meggyilkolta, és 69 decemberében Vespasiánust tették meg császárnak. Visszatérve Rómába, fiára – Titusra – hagyta a feladatot, Jeruzsálem leigázását. Titus 70 tavaszán négy római légiót vont össze Jeruzsálem városa ellen. Cézáreából a tizenkettedik és tizenötödik légiót, Jerikóból a tizediket, az ötödik légiót pedig Emmausból.

A Rómában történő bizonytalan események időszaka jó alkalmat kínált a zsidóknak, hogy felkészülhessenek a Róma elleni ütközetre, de belső pártoskodó harcok miatt ezt az időt elvesztegették. Tacitusz így írta le:

Simon, János és Eleázár

Volt három generálisuk és három hadseregük: Simon védte a legszélső és legnagyobb fal körüli részt, János a város középső részét, Eleázár pedig a templom területét. De hármuk között állandó volt a huzavona, az árulás és gyújtogatás.

Simon bar Giora volt a júdeai zelóták vezére. Gerasában született, fiatal, megtermett, erős testalkatú férfi. Simon, miután elég nagy sereget toborzott össze, elfoglalta az idumeusoktól Heródiumot és Hebront, menet közben pedig nagy mennyiségű gabonát halmozott fel. Josephus azt írja róla, hogy „hatalomra törő zsarnok volt, és magas tisztségre vágyott”. A jeruzsálemi zelóták elrabolták feleségét, hogy mérsékletre kényszerítsék, de ettől még jobban felbőszült. Dühében megkínzott, megcsonkított és megölt mindenkit, aki megpróbált elmenni Jeruzsálemből, ezért az emberek „nagyobb terroristának tartották őt, mint a rómaiakat”. A lakosság részéről titokzatos módon némelyek tanácsára végül meghívták a városba, hogy szálljon szembe a Gischalai Jánossal.

János galileai volt és zelóta. Ő ellenezte azt, hogy Josephus legyen a galileai sereg vezére, és árulónak nevezte őt. Josephus viszont őróla mondta, hogy „lelkiismeretlen és ravasz”, mivel azt állította Jeruzsálem polgárainak, hogy a római sereg gyenge, harcképtelen, és ezzel János sokakat a maga oldalára állított, s így lényegében ő lett az úr Jeruzsálemben, egészen addig, míg Simon bar Giora szembeszállt vele.

Eleázár ben Simon, a harmadik hadvezér előzőleg Gischalai János szövetségese volt. Ezt a szövetséget azonban Eleázár felbontotta állítólag János gyilkos tevékenysége miatt, de valójában inkább azért, mert neki is voltak hatalmi törekvései, és így utasította el, hogy egy „nála fiatalabb zsarnoknak alárendelje magát”.

Néhány meglehetősen erős ember, valamennyi zelóta átpártolt Jánostól Eleázárhoz. Ezek birtokba vették a templom belső udvarát, beszennyezve ezzel a szent terület határát „lövedékek záporával és vérontással”. Mindhárom csoport saját érdekét tűzte ki célul, és nem a város védelmét. Simon főként a felső és alsó városrészt tartotta kézben, János a templom külső területét, Eleázár pedig a szenthelyet.

A pártoskodó viszály igazi áldozatai azok az emberek voltak, akik imádkozni jöttek fel a templomba. Josephus leírja, hogy a lövedék olyan erővel repült, hogy elérte az oltárt és a szenthelyet, felgyújtva papot és áldozatot; és sokan, akik a föld másik végéről jöttek el, és az oltár köré gyűltek, megégtek, mielőtt az áldozatot bemutatták volna. A civilek közül sokan átszöktek a rómaiakhoz. Idős férfiak és asszonyok azért imádkoztak, hogy mihamarabb jöjjenek a rómaiak, azt remélve, hogy a külső harc felszabadítja őket a benti nyomorúságtól. Ha valaki kimerészkedett a falon túlra, a zelóták elfogták, mert feltételezték, hogy a rómaiakhoz akart csatlakozni. Ha az illető szegény volt, kivégezték, ha gazdag, akkor megengedték, hogy váltságdíjat fizessen, és szabadon bocsátották.

Helyrajzilag Jeruzsálemet keleten a Kidron völgye védelmezi, délen és valamennyire nyugaton a Hinnon völgye. Észak védelmére három erős falat építettek századok óta. Az első fal körülölelte a várost, beleértve a felső és alsó városrészt, Heródes palotáját, és a templomhegy nyugati falánál ért véget. A második fal Kr. e. 37 előtt épült, és Jézus élete és szolgálata idején ez volt a legészakabbra levő fal. Ennek pontos helyét nem tudjuk biztonsággal meghatározni. A harmadik fal építését I. Heródes Agrippa kezdte el és a zelóták fejezték be Kr. u. 67-ben. Josephus feljegyezte, hogy a harmadik falon kilencven torony volt „egymástól kétszáz könyöknyi távolságra”. A történész megemlít néhány kiemelkedő tornyot. Harcászati szempontból fontos a harmadik fal észak-nyugati sarkán levő Psephinus torony volt.

Ennek a toronynak átellenében állította fel táborát Titus, hogy célba vegye a külső vagy harmadik falat. Ekkorra katonái már körülvették a várost, megerősítették a főbb állásokat sáncokkal. Titus és generálisai azon tűnődtek, hogy megostromolják a várost és kiéheztetik a zsidókat, vagy egy frontális ütközettel megadásra kényszerítik őket. Tacitus ezt írja: „Mivel a katonák méltóságon alulinak tartották a várakozást, amíg az ellenség kiéhezik, elkezdtek zúgolódni a veszély miatt…”.

Így Xanthicus, azaz Nisan napján (kb. május 1.), Titus serege támadást kezdett a harmadik fal ellen, és megostromolta azt. A rómaiak különböző hadifelszereléssel rendelkeztek: kőzúzó gépek, kilövő (ballisztikus) rakéták, „gyorstüzelő” (skorpió) és egyéb eszközök. Ezeket hatásosan alkalmazták. Az ostrom 15. napján, „Artenisius hónap 7-én (kb. május 25.), a rómaiak áttörték a falat, kinyitották a kapukat, és hosszan lerombolták az északi falat. Titus bevonult seregével a falon belül az ún. asszíriai táborba, ahol annakidején Szénacherib táborozott Kr. e. 721-ben.

Eleázár emberei a szenthely felé vették az útirányt, és a védelmező zsidók Gischala János és Simon bar Giora parancsnoksága alá kerültek. A második fal elleni támadást várva odavezényelték embereiket. Sejtették, hogy Titus Antónia várához – és a vele szomszédos templomhoz vonul, ami be is következett. János csapata védte Antónia várát és a templom északi oszlopcsarnokát, míg Simon és emberei a falhoz közel levő János főpap (Janus Hyrcanus) sírjánál voltak, ami az észak-nyugati Jaffa kapunál volt. Alkalmasint a zsidók kirohantak a fal mögül, és elkezdődött a kézi tusa, betöltve a nappalt gyűlölettel, az éjszakát izgalmakkal mind a két oldalon.

Az ostrom ötödik napján a második falat is lerombolták (május 30.). Josephus szerint Titus szabad elvonulást ajánlott fel a falon belül levőknek, hogy hagyják el a várost, és megígérte, hogy helyreállítja a kárt, de az emberek „humanitását gyengeségnek vélték”. Ellentámadásba lendültek, és rövid időre a zsidók visszaverték a rómaiakat, de Titus emberei négy nap múlva megostromolták a falat (június 2-án).

Titus azonban leállította az ostromot, bízva abban, hogy a zsidókra nagyobb hatással lesz, ha ellenségei szeme láttára teljes hadfelszerelésben felvonulást rendez, és megmutatja erejét. „A falak mögötti házak telve voltak kíváncsiskodókkal, és nem volt egy talpalatnyi hely sem a városban, ami ne lett volna tele tömegekkel” – írja Josephus.

Titusz elküldte Josephust, hogy győzze meg az embereket, és adják meg magukat. (Hogyan jutott oda „a vad lövöldözésben” és „hallótávolságra”, erre nem ad magyarázatot.) Josephus „a nép saját nyelvén” (arámul?) kérlelte honfitársait, hogy „engedjenek az erősebbnek”, és kijelentette, hogy a rómaiak meg akarják kímélni a templomot, és győzelmükben elnézők lesznek. Nyilván ezt a kérést többször és ékesszólóan megismételte, de kevés eredménnyel. Bár némelyek átálltak, de János, Simon és követőik visszautasították a kérést, és nem adták meg magukat.

Éhínség

Éhínség tört a városra. A zelóták házkutatásokat tartottak, és kivallatták a családokat, hogy hol rejtették el a gabonát, vagy egyéb élelmet. „A feleségek férjeiktől is elrabolták az élelmet, a gyermek az apjától, – és ami legborzalmasabb látvány volt – anyák kicsinyeik szájától is elvették az ennivalót”. Egyik beszámolójában megemlíti, hogy egy anya saját csecsemőjét sütötte meg és fogyasztotta el. Némelyek csatornákban kerestek hulladékot, és még a ganét is megették. A menekültek elmondták, hogy 600 000 hullát dobtak ki a városon kívül a szegényebb rétegből. Ennek ellenére még mindig nem adták meg magukat.

Titus most már felkészült a végső támadásra. Az egész várost körülvették földdombokkal egymástól 39 furlang (kb. 5 mérföld) távolságra. Feljárókat is szerkesztettek, amin a faltörő kost felvontatták a falhoz, elsőnek az Antónia várnál Heródes palotájához közel (az első fal nyugati sarkán). A tornyokból támadva áttörték Antónia várfalát, és ez négy-öt nappal a konfliktus után római kézre került. Ennél a pontnál Josephus beszámolója elég szűkszavú, de valószínűnek tűnik, hogy itt volt a legkeményebb küzdelem, mielőtt a zsidó védelmezők elhagyták Antónia várát.

Kardot rántva egymásnak estek, s a nagy zűrzavarban lehetetlen volt megállapítani, ki kinek az oldalán harcol, és annyira összegabalyodtak, hogy a nagy hangorkánban saját kiabálásuk is megzavarta őket. Mindkét oldalon nagy vagdalkozás volt, és a küzdelemben agyontaposták egymást.

Heves harc folyt a templomban is. Többfelé tűz támadt – a zsidók is és a rómaiak is gyújtogattak –, a szent épület részeit lerombolták. Josephus szerint a szentély is lángra lobbant Elul hónap 10-én (augusztus 30.), „ugyanazon a napon, mint a régi időkben, mikor a babiloni király felgyújtotta”. A beszámoló szerint Titus megkísérelte a tűzoltást, és próbálta visszafogni katonáit, de a lángok heve és a rómaiak zsidógyűlölete megzavarta törekvését.

A tűz fellángolását a csapatok jelnek vélték a templomtér teljes lerombolására és az emberek kiirtására. Nem is kíméltek senkit, nem tiszteltek senkit, gyermekek, szakállas ősz öregek, átlagemberek és papok egyaránt áldozatul estek a mészárlásnak. Minden rendű és rangú belesodródott a harcba, és annak sem irgalmaztak, aki könyörgött az életéért, annak sem, aki ellenállt. Felgyújtották továbbá a kincseskamrát is, és innen a tűz átterjedt a még megmaradt külső oszlopcsarnokra.

A templom lerombolása után Gischalai János és Simon bar Giora kihallgatást kért Titustól. A megadást visszautasítva engedélyt kértek önmaguk és családjuk számára, hogy elvonulhassanak a római harcvonalon túlra. Titus ezen a szemtelen kérésen felháborodva engedélyt adott katonáinak, hogy szabadon garázdálkodjanak, és gyújtsák fel az egész várost. János és Simon a felső városrészbe, Heródes palotájába menekült.

Római győzelem

A rómaiak szeptember 25-én készen álltak a palota ostromára. Munkába állították a faltörő kosokat, és a fal egy részét lerombolták, a védelmezők pedig elmenekültek. Még János és Simon is, akiket Josephus „sajnálatra méltónak nevezett”, belátta, hogy hiábavaló a további ellenállás. A feljegyzés szerint a rómaiak, akik elképesztő könnyedséggel nyerték meg ezt a csatát, „megzavarodtak” a gyors és végső győzelemtől. Szeptember 25-én este a rómaiak a megmaradt városrészt felégették, és így Jeruzsálem teljesen pusztává lett.

A zelótákat a város föld alatti átjáróiban elfogták. Gischalai Jánost örökös fogságra ítélték. Simon bar Giorát Rómába vitték, és Titus győzelmi bevonulásánál nyilvánosan kivégezték.

Jeruzsálem történelmének főbb pontjait számba véve attól kezdve, hogy Melkisédek megalapította és Titus bevonult Josephus így összegzi: „Mindent felsorolva, sem ősi volta, sem példátlan gazdagsága, sem a világra szétszórt lakosai, sem vallásos rituáléjának dicsősége nem háríthatta el ezt a pusztulást. Ez az ostrom véget vetett Jeruzsálemnek.”.

Mesada városa Eleazar ben Ya'ir vezetésével még tartotta magát néhány évig a háború után is, mielőtt 73-ban elesett. Amikor a római légió Lucius Flavius Silva vezetésével már közel járt a győzelemhez, a város védői tömeges öngyilkosságot követtek el.

Josephus Flavius leírása a háborúról

Josephus Flavius zsidó történetíró így írja le az eseményeket A zsidó háború című művében:
„A zélóták és idumeusok (két zsidó néptörzs) a köznépet, mint valami tisztátalan állatok csordáját úton, útfélen mészárolták. Az összefogdosott előkelő embereket (nobiles) és a fiatalságot megkötözve börtönbe csukták, arra számítva, hogy kivégeztetésük halogatásával többeket párthívükül megnyerhetnek... Kivégeztetésük előtt a legkegyetlenebb megkorbácsolást kellett elszenvedniök; testük borítva volt sebeiktől, a veréstől és kínzástól, és amikor már nem volt hely a testükön a kínzásokra, csak akkor érdemesítették őket - a kardra... A népet pedig olyan félelem, rettegés szállotta meg, hogy nyilvánosan megsiratni, avagy eltemetni senki se merte a maga halottját. Tizenkétezer nemes ember pusztult el így. A zélóták gyilkolási dühe - írja Flavius - főként bátor és jeles férfiak ellen irányult, azt tartva, hogyha ezeket irigységből kipusztítják, ezzel az erényektől való félelemtől is megszabadulnak. Kivégezték tehát, sok mással együtt, Goriont egy származásra, mint tekintélyre kiváló, a népuralomért lelkesülő szellemdús férfit, akinél egyetlen zsidó sem szerette jobban - a szabadságot! A nagy bűntényekre és a kisebb vétségekre pedig egy és ugyanazon büntetés volt: tudniillik a - halál, s ez elől csakis az menekült, aki alacsony származás, vagy szegénységre nézve, a lehető legsilányabb ember volt... ahol a házat bezárva látták, ez gyanújel volt előttük arra nézve, hogy ott a bennlakók, valamit esznek; nyomban bedöntve hát az ajtókat, és a félig összerágott ételt az emberek torkából húzták ki, evégből össze-vissza fojtogatva őket. Öreg embereket, akik nem engedték a maguk falatját, megdögönyözték; nőket, akik markukban valamit rejtegettek. megtépázták. Nem volt könyörület sem az ősz fej, sem a csecsemőkor iránt, hanem a valamit rágcsáló gyereket földhöz vagdalták... A tekintélyesebb és gazdag embereket maguk a zsarnokok elé kísérték s egyrészűket aztán hamis vád alapján, állítólagos gonosz tervek miatt végezték ki, másik részüket azért, mert a várost elárulni akarták a rómaiaknak.”(vö. zsidóbolsevizmus) Majd így folytatja Flavius: „Az uralom fölött egymással mindkét részről villongásban voltak, a gazságokban azonban egyetértettek... Nem bírom egyenkint felsorolni gáztetteiket, s ezért röviden csak annyit mondok, hogy véleményem szerint, soha egy más város sem szenvedett annyi mindenfélét és emberemlékezet óta nemzet, nem volt még féktelenebb a gonoszlelkűségben”.