Zsidók az Ókorban

A hu-Rightpedia wikiből

Ahasvérust, a bolygó zsidót, egyik kezében vándorbottal, a másikban a tízparancsolat kőtábláival, mint egyetlen megmentett kincsével szokták ábrázolni, holott inkább batyuval és a Talmuddal kellene megörökíteni — mondja egy neves írónk —, mivel a zsidó faj egyebet sem tesz, mint a Talmud szellemében szerez a batyuból vagyont.

A zsidó állam megszűnése

Ha a zsidó nép bűneiről akarunk beszélni, akkor legelőször is azt a nagyfokú perfidiát, azt az égbekiáltó hálátlanságot kell magunk elé idéznünk, amellyel ez a „választott nép”, noha Istene minden akkoriban elképzelhető jóval megáldotta s noha örök nyugalmat és Messiást ígért neki, az egy igaz Istentől mégis hitványan elfordult és a bálványimádás posványában keresett gyönyörűséget. Üssük csak fel a Királyok III. (I.) könyvének 11. fejezetét. Salamon királyról itt ezeket olvashatjuk: „És mikor már vén volt, szíve megromlék az asszonyok által, hogy idegen isteneket követe, és nem vala az ő szíve oly tökéletes (egységes, salom) Urával, Istenével, mint atyjának, Dávidnak szíve, hanem a szaidominusok istenasszonyát Asztartét tisztelé Salamon és az ammoniták bálványát, Molochot. Templomot építe Moáb bálványának, Kámosznak azon a hegyen, amely Jeruzsálem átellenében van és Ammon fiai bálványának, Molochnak… Lőn pedig abban az időben, hogy Jeroboám (a jó erkölcsű, nagy erejű ifjú, a király tiszttartója) kiment Jeruzsálemből és találkozott vele a siloni Abiás próféta az úton s ennek új palástja volt és csak ketten voltak a mezőn. És Abiás megragadván új palástját, amely rajta vala, tizenkét darabra szakította és mondá Jeroboámnak: Végy magadnak tíz darabot, mert ezeket mondja Izrael Ura, Istene: Íme, én kiszabadítom az országot Salamon kezéből és neked adok tíz nemzetséget.” Salamont, miként tudjuk, fia, Roboám követte a trónon, aki éretlen ifjú barátai bíztatására „még nehezebb igát” akart a nép vállára rakni, mire a nép „látván, hogy a király nem akarja meghallgatni”, eltávozott hazájába és amikor a király (állítólag közbenjáróul) a kincstárnokát, Aduramot hozzájuk küldte, a nép egyszerűen agyonkövezte. A király Jeruzsálembe menekült és sereget gyűjtött, hogy büntető hadjáratot vezessen az elszakadt tíz törzs ellen, azonban az Úr Szemejás által megtiltotta nekik, hogy atyjuk fiai ellen hadakozzanak, mire mindnyájan „leszereltek” s faképnél hagyták Roboámot. És elvála Izrael Dávid házától a jelen napig.” Ez az elszakadás Krisztus előtt a 970 év táján történt. Jeroboám pedig, hogy Izrael népe ne kívánkozzék Jeruzsálembe, Bételben és Dánban aranyborjukat állított felé, mondván: Íme a ti istenetek!

Ez a tíz törzs „Izrael országának” nevezte magát, noha Roboám országában is, kivált utódai alatt, igen romlottak az erkölcsök, mivel a bálványozással együtt a pogányok minden fajtalanságát „maradéktalanul” elsajátították.

A belső gyengeség mind a két országot arra kényszerítette, hogy idegen hatalmak, Asszíria, Babilon, Egyiptom, Szíria barátságát keresse, ezek azonban irigységből, kapzsiságból inkább kizsákmányolták őket.

Izrael országában az utolsó király Ozee volt, aki 732-től 722-ig uralkodott. Először Izrael országa bukott el. Ugyanis IV. Salmanasár asszír király hadvezére, Sargon, Krisztus előtt 722-ben elfoglalta Samariát, majd az egész országot és a nép legnagyobb részét a méd és perzsa tartományokba telepítette át, míg Izrael országát idegen fajbeliekkel népesítette be. Ez a pacifikálás megpecsételte a zsidó állam sorsát.

Juda, babilóni fogság

A kis Juda országa, amelynek fővárosa Jeruzsálem volt, Krisztus előtt 599-ig tartotta magát. Joakim király napjaiban tört rá Nabukodonozor (Nebukadnezar), és a királyt egész családjával és népével fogságba hurcolta, a templomot kifosztotta, egyúttal pedig Szedeciást rendelte ki királyul. Kilenc év múlva ismét betört Nabukodonozor, a királyt elhurcolta, fiait megölette. A templomot felgyújtotta, valamint a várost is és a népet Babilonba vitte. Szedeciás királyt később, 37 év múlva kihozatta a börtönéből és fejedelmi megtiszteltetésben részesítette. (4 Kir 25.)

A zsidóknak a 70 éves babilóniai fogság korántsem vált anyagi hátrányukra. Mindenütt nagy befolyásra, hatalomra tettek szert, kitűnő üzleteket csináltak, nem kellett nekik a földet művelni, mint odahaza, magától értetődő tehát, hogy ebben a „keleti kényelemben” vajmi kevéssé emésztette őket a honvágy.

A fogságban nem maradtak zárt egységben, hanem egyre jobban szétszóródtak az egész Babilonban. Alexandriában mintegy 200 000 zsidó telepedett le, tehát jóval több, mint amennyi lakosa Jeruzsálemnek volt. (Később elárasztották Kisázsiát, Görögországot s egyre több római tartományt, sőt Rómában is sok zsidó élt, amint ezt az Apostolok Cselekedeteinek könyve is előadja.) A babilóniai fogságból való visszatérés után (Krisztus előtt 457) az új zsidó állam, amely a Makkabeusok alatt rövid életű politikai önállóságnak örvendett, Judea néven volt ismeretes, az Izrael név pedig teljesen eltűnt, minthogy a visszatért Izrael-fiak között vajmi kevés volt az imént említett 10 északi törzsből, a tulajdonképpeni izraelitákból.

Visszatérés Jeruzsálembe

Amint a történelemből tudjuk, Babilon bukása után Kyrosz perzsa király Krisztus előtt 538-ban hazaengedte a zsidókat, t. i. akik haza akartak térni. Ezeket Ezra és Nehemiás vezette vissza Palesztinába. Sok komoly történetíró állítása szerint azonban a zöme ott maradt, mivel már előnyösen „elhelyezkedett”. Ugyancsak több hitelt érdemlő történetíró beszéli, hogy már a babilóniai fogságban virágzó „kölcsön-üzleteket” folytattak.

Joseph Kastein zsidó történetíró, német államügyész, később jeruzsálemi egyetemi tanár „Eine Geschichte der Juden” c. könyvében (63. old.) az ókori zsidók uzsorájáról őszinte leírást ad: „Már a királyok korában” — írja — „kifejezésre jutott a zsidó nép karakterének számos napfoltja. A pénz-, élelmiszer- és gabonauzsora, az adós rabszolgasága, bírák megvesztegethetősége és a papok erkölcstelenségei napirenden vannak. Ekkor kel föl ezek ellen az erkölcsök ellen a két prófétának, Ámosnak és Ozeásnak, utolsó, grandiózus protestálása.” A 104. oldalon a Babilonból valós visszatérés idejéről is beszél. „A súlyos gazdasági depresszió folytán ebben a korban jutnak előtérbe azok, akiknek pénze a szükségben lévők kizsákmányolására és a nyomor kommerciálizálására megadja a lehetőséget. Egy éjjelről a másikra előkelő ősi tradíciójú családok helyébe a vagyonosok lépnek, akik a házépítés, magbeszerzés és az adószolgáltatáshoz szükséges pénzt kölcsönözni tudták s akik ilyen kölcsön fejében ekét, házat, szőlőt, vagy magukat az adósokat s ezek gyermekeit vették zálogul: az adósság esedékessé váltakor mindezek tulajdonaik lettek, az emberek pedig rabszolgák. Az új közösség egyszeriben pénzarisztokráciát ültetett a nyakára.”

Ezt a körülmény bizonyítja a zsidók nagy törvényhozójának, Mosé bar Majemon „Misne Tora” című világhírű könyvének bevezetése, hol is elpanaszolja, hogy még az imádságok is feledésbe mentek, sőt legtöbben nem is tudták már tisztán a szent nyelven elmondani. Ezra és az ő törvényszéke azután 18 áldás-formulát szerkesztett, amiket minden zsidó köteles naponta elmondani.

Nagy Sándor, Szíria

A zsidók hazabocsátása korántsem jelentette Zsidóország függetlenségének visszaállítását. Az ország továbbra is a perzsa szatrapiának egy része maradt egészen Nagy Sándor hódításáig (Krisztus előtt 333) Az ő halála után az egyiptomi Ptolemaioszok tették rá kezüket, majd III. (Nagy) Antiochus 203-ban Szíriához csatolta. (Lásd bővebben a Makkabeusok első könyvében.)

A zsidók vallási gyakorlatai is ezután tilalom alá estek. Nemcsak az áldozatokat nem tudták bemutatni, hanem a körülmetélés is tilos volt. Számos zsidó kóstolt bele a sertéshúsba, a nem zsidó nők szerelmébe és egyre többen áldoztak a bálványoknak. A zsidók a Makkabeusok alatt föllázadtak a pogány uralom ellen és 164-ben sikerült is nekik Jeruzsálemet visszavenni. A templomot megtisztították a pogány szennytől és újraszentelték. (Ennek emlékére maradt fenn a zsidók „chanuka” ünnepe, ami december közepére szokott esni.) Ez a pünkösdi királyság azonban csak 63-ig tartott, akkor a rómaiak Pompejus vezérlete alatt megverték a zsidókat; Heródes lett az alkirály Jeruzsálemben, aki azután mindig a rómaiak kegyét hajhászta. A később kitört polgárháborúkban a zsidók opportunista lojalitással Julius Caesar-hívek maradtak, aminek fejében tőle többféle privilégiumot nyertek. Így szabad letelepedésre adott nekik engedélyt, megengedte saját törvényeik és szokásaik használatát, szabad kereskedelmet, sőt hadmentességet is biztosított nekik. Mikor pedig Antonius megtámadta Octavianust, a zsidók jó szimattal Octavianust pártára álltak, amiért ez megerősítette a Julius Caesar nyújtotta kiváltságokat.

Antiszemiták

Nem lesz érdektelen e helyen megemlíteni azokat a nagy férfiakat, akiket a zsidó írók „az antiszemitizmus oszlopainak” neveznek, noha filoszemita írók e férfiaknak ilynemű tulajdonságairól mélyen hallgatnak. Ilyen voltak: Manetho egyiptomi pap és történetíró a Krisztus előtti III. században, patarai Mnaseus a II. Században, IV. Ptolemaios (220-204), IV. Antiochus (175-164), VII. Ptolemaios (146-117), majd a későbbi harcban Marcus Tullius Cicero (Krisztus előtt 106-143), apameai Posidonius (meghalt 103-ban), Appolonius Milon, Lysimachos, a Josephus Flaviustól támadott Apion stb.

Forrás