Glatz Ferenc

A hu-Rightpedia wikiből
A lap korábbi változatát látod, amilyen Vajna (vitalap | szerkesztései) 2015. november 12., 19:43-kor történt szerkesztése után volt.

(eltér) ← Régebbi változat | Aktuális változat (eltér) | Újabb változat→ (eltér)
A magyar embernek évszázadnyi időbe tellett, amíg a lovaglástól elgörbült lábával megtanulta az eke utáni egyenes testtartást és leszokott arról, hogy gyönyörűségét lelje az asszonyok és gyermekek lemészárlásában." (Glatz Ferenc)
Glatz Ferenc
Glatz Ferenc.jpg
SzületettMagyarország Csepel
1941. április 2. (77 éves)
Nemzetiségezsidó
Foglalkozásatörténész, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja, elnöke
DíjakSzéchenyi-díj (1995),
Prima Primissima díj (2007)

Glatz Ferenc (Csepel, 1941. április 2.) Széchenyi-díjas történész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, 1996 és 2002 között elnöke. Az újkori európai művelődéstörténet és a történeti segédtudományok neves tudósa. 1989 és 1990 között művelődési miniszter. 1990 és 1996 között, valamint 2002-től az MTA Történettudományi Intézet igazgatója.

Életpályája

1959-ben érettségizett a Fáy András Gimnáziumban, majd felvették az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának történelem szakára, ahol 1964-ben szerzett középiskolai tanári diplomát. Ennek megszerzése után az MTA Történettudományi Intézetben kapott segédmunkatársi állást a Századok című szakfolyóirat szerkesztőségi titkáraként. 1968-ban az MTA Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa, egy évre rá tudományos munkatársa lett. 1975 és 1976 között csoportvezető, majd 1985-ig a histográfiai és módszertani osztály alapító vezetője volt. 1986-ban kinevezték az intézet tudományos igazgatóhelyettesévé. 1988-ban rövid ideig az intézet megbízott igazgatója volt, majd 1990-ben ismét az intézet igazgatója lett. 1994-ben kutatóprofesszori megbízást kapott. Igazgatói posztjáról 1996-ban távozott, amikor az MTA elnökévé választották. 2002-ben, elnöki mandátumának lejárta után, ismét átvette az igazgatói pozíciót.

Kutatóintézeti munkája mellett 1975-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán histográfiát, művelődéstörténetet és újkori forrástant kezdett tanítani egyetemi docensi beosztásban, 1979-ben megalapította az újkori történeti muzeológia tanszéki csoportot, amelynek vezetője is lett. 1990-ben megkapta egyetemi tanári kinevezését.

1976-ban védte meg a történettudományok kandidátusi, 1989-ben akadémiai doktori értekezését. Az MTA Történettudományi Bizottságának lett tagja. 1993-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 2001-ben annak rendes tagjává választották. Közben 1993-ban a Filozófia és Történettudományi Osztály elnökhelyettese, 1994-ben elnöke lett, e tisztségéből fakadóan az MTA elnökségében is részt vett. 1996-ban az akadémia elnökévé választották, Kosáry Domokos utódjaként. 1999-ben megerősítették pozíciójában további három évre. 2001-ben az MTA Társadalomkutató Központ tudományos tanácsának elnöke. Akadémiai tisztségei mellett a Nemzetközi Histográfiai Bizottság főtitkára és az Integrációs Stratégiai Munkacsoport kisebbségi témacsoportjának vezetője volt. 1969-ban a Magyarország története című szakfolyóirat szerkesztőbizottsági titkára lett. 1973 és 1979 között a Történelmi Szemle szerkesztője, 1979-ben a História felelős szerkesztője, később főszerkesztője lett. Emellett számos könyvsorozat szerkesztője.

Közéleti pályafutása

1989-ben a Magyarország–NSZK Baráti Társaság elnökévé választották, ugyanebben az évben a Németh-kormány művelődési miniszterévé nevezték ki. Mindkét posztját 1990-ig viselte. 1990 és 1991 között pedig a Nemzetek Közötti Baráti Társaságok Szövetségének elnöki posztját töltötte be.

2003-ban a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagjává, 2004-ben a Földhasználati és Vízgazdálkodási Stratégiai Nemzeti Bizottság, 2008-ban pedig a Magyar Vidéki Hálózat elnökévé választották.

2005-ben neve felmerült a Magyar Szocialista Párt lehetséges köztársaságielnök-jelöltjeként. 2008 végén részt vett az alternatív gazdasági program kidolgozására létrehozott Reformszövetség megszervezésében. 2009 márciusában, miután Gyurcsány Ferenc kormányfő bejelentette távozását, Glatzot a lehetséges utódok közt emlegették.

Munkássága

Fő kutatási területe az újkori európai művelődéstörténet, a tudománytörténet és a történettudomány módszertani kérdései.

Jelentős eredményei vannak az újkori tudomány- és kultúrpolitika kérdéskörében, ezen belül is elsősorban a 20. századi Európára. Jelentős könyvszerkesztői munkája is, nevéhez fűződik többek között a Történetírók Tára, a História Könyvtár és a Magyarság az ezredfordulón című sorozatok kiadása és szerkesztése. Miniszterként megalapozta a magyar kultúr- és tudománypolitika felkészítését a rendszerváltásra.

Számos könyv és tudományos publikáció szerzője vagy társszerzője. Munkáit magyar, angol és német nyelven adja közre, köztük több külföldön jelent meg.

Díjai, elismerései

Főbb publikációi

  • Történetelméleti és módszertani szabályok (szerkesztő, 1977)
  • Történetíró és politika (1980)
  • Az 1944. év históriája (társszerző, 1985)
  • Nemzeti kultúra – Kulturált nemzet 1867–1967 (1988)
  • Szent István kora (társszerző, 1988)
  • Történetírás – korszakváltásban (1990)
  • A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma (1992)
  • A magyarok krónikája (összeállítás, szerkesztő, 1995)
  • Hungarians and Their Neighbours in Modern Times 1867–1950 (társszerző, 1995)
  • Tudománypolitika az ezredforduló Magyarországán (1998)
  • Föld, víz, levegő (szerkesztő, 2002)
  • Magyar Millennium Európában (2004)
  • Helyünk Európában (beszédek, 2005)

Források